A halottak hadserege, avagy Zombikalipszis most

Az elmúlt időszakban szinte nem telt el nap, hogy ne cikkeztek volna Zack Snyderről, egy idő után joggal éreztük azt, hogy tele van vele a padlás, hiszen többször láthattuk őt a mindenki nyunyóka nénijénél is. Tény, hogy a Warner Stúdió elleni hekkerkedése meghozta a gyümölcsét, a gyengére sikeredett Az Igazság Ligájának elkészíthette a rendezői változatát, ami ugyan jobb lett, mint a 2017-ben bemutatott alkotás, s annak ellenére, hogy a rajongók ódákat zengtek az új vágásról, azért objektíven látni kellett: messze még a boldogság, a Snyder Cut távol állt a tökéletestől.

A hype azonban felkapta a rendező nevét, a DCU-val kapcsolatos interjúi már halálra untatták a nagyérdeműt, szinte az is cikket kapott már, hogy ha a szemöldökét összehúzta. Eme snyderizmus közepette viszonylag csendben érkezett A halottak hadserege című alkotás, amiről lehetett tudni ezt-azt, de összességében a szuperhős-mozi körüli hajcihő elhalkította a Netflixen debütáló produkció érkezését.

Pedig Snyder megígérte, hogy most – a több, mint másfél évtizednyi képregényes kiruccanása után – visszatér a gyökerekhez, s ahogy az első rendezése, úgy a mostani is zombikalandot ígért.

A halottak hadseregével elég sokat vajúdott, az ötlete Snyder első filmje, az egyébként nagyszerű Holtak hajnalát követően fogant, csak a megvalósítás váratott igen sokat magára. Hogy megérte-e várakozni? Nos… a válaszban bizonytalanok vagyunk.

A Holtak hajnala annak idején egy kompromisszumot nem ismerő, karaktereket jól mozgató, drámát sem nélkülöző alkotás volt, amit a fekete humor és a jól megválasztott zeneszámok alá vágott klipszerű betétek tettek igazán egyedivé, így egy trash-produkció helyett sajátos ízlésvilágról tanúbizonyságot tevő mozit kaptunk. Nem csoda, ha most is ez volt a minimális elvárásunk A halottak hadseregével szemben.

A történet most sem bonyolult, A piszkos tizenkettő, Ocean’s eleven és a Kelly hősei egyfajta egyvelegét helyezték át zombi apokalipszisbe, megidézve A hét mesterlövész dramaturgiáját, s pofátlanul átemelve jeleneteket A bolygó neve: halából (ami idén töltötte be a 35-öt) : egy titkos katonai szállítmányt jó nagy szop@s ér (hogy ez mennyire így van, majd meglátjátok!), a kiszabaduló rakomány egy zombi volt, aki vérgőzös szabadságát kivívva Las Vegas felé veszi az irányt. Nem kell sok időnek eltelnie, a szerencsejátékok fővárosát a zombit kezdik el uralni, érthető a lépés: karantén, blokád, s a helyzet kezelésére a nukleáris korszak vakcina-aduászát tervezik bevetni – a taktikai atomot. A film nem kezd bocsátkozik sem egészségügyi, sem morális polemizációba, hogy valóban ez e a legmegfelelőbb kúra a helyzetre, sokkal inkább helyezi a hangsúlyt egy magánakcióra: egy japán üzletember megbízza a pankrátorból színésszé avanzsált Dave Bautistát (Szárnyas fejvadász 2049, A galaxis őrzői), hogy verbuváljon össze egy kis csapatot, s szerezzen meg a zombiváros közepén lévő kaszinóból 200 millió dollárt. A mozi ezt az akciót mutatja be.

Az egyszerű sztorikkal nincs bajunk, a művészetben legalább olyan fontos a megvalósítás, a stílus is, s bizony, a film egy olyan ütős klippel nyit a Viva, Las Vegas átdolgozott verziójára, amitől leesik az állunk: robbanások, akciók, drámák, totálplánban bemutatott cafatolások, Snyderre jellemző fricskákkal, mint az Elvis-imitátor zombi, ami groteszk vigyort varázsol néző arcára. Snyder az ilyen klipszerű betétekkel való történetmeséléseknek mindig is mestere volt (Emlékeztek a Watchmen intrójára? Az még mindig mindent visz!), s bizton reméltük, hogy hasonlóan tökös stílusú filmet kapunk a folytatásban is.

Nem kaptunk.

Az impozáns intrót követően igencsak lelassul a tempó, ráadásul Snyder vergődik is a tekintetben, hogy mit is akart üzenni a filmjével. Persze, mondhatnánk azt, hogy semmit, ez csak egy hentelős akciófilm, az erőlködés azonban – akárcsak nekünk székrekedés során – izzadságtenger közepette látszik az alkotáson. Mert van itt némi társadalomkritika, reflektálva korunk járványhelyzetére, s gyakorolva a Hollywood számára oly kedves Trump-ellenes mantrákat, megfűszerezve némi felesleges píszí-vonulattal, igaz, olykor be is szól eme narratívának, az apa-gyermek konfliktust is érinti, a Jurassic Parkból ismert kapzsiság kérdését is feszegeti, a heist-mozikra jellemző fordulatokkal (ez csak egy van, attól sem dobunk hátast), de mindezzel csak a felszínt nyalogatja, s összességében nincs olyan egyértelmű irány, ami vezető narratívává válhatna. Sokat markol – keveset fog, mondhatnánk, s joggal, de még inkább dühösen, mert rengeteg labdát is feldob a sztori (UFÓ-k, robot-zombi, időhurok), de egyet sem csap le.

A piszkos tizenkettő/Ocean’s vonulat – még a történet egyszerűsége ellenére is – elvihetné a hátán a filmet, ehhez jó karakterekre van szükség, akik a szívünkhöz nőnek és akikért izgulhatunk. Ezt sem kapunk. Bautista a sokat látott apa szerepében korrekt, csak az a baj, hogy ez a szerep nincs megírva, így minden erőlködése izzadságszagú, akárcsak a lányáé, akinek érdemében csak annyi a szerepe, hogy miatta kelljen még egy kitérőt tenni a zombirengetegben. A csapat többi tagja is nélkülözi az azonosulható kategóriát: coolnak beállított egydimenziós figurákról van szó, akiket nem a jellemük, max a fizimiskájuk enged megkülönböztetni – ez alól talán egyetlen kivétel van, a széftörő német, akinek a háttere annyi, hogy homoszexuális, aminek ugyan funkciója és indokoltsága nincs, ugyanakkor a karakterét idegesítő infantilizmust is társítottak, ami az elfogadásérzést nem erősíti a nézőkben, hanem éppen ellenkezőleg.

Kis pénz, kis foci – kis szerep, kis alakítás: ez a minimalizmus jellemzi a csapat valamennyi tagját, akikre az életidegen a legmegfelelőbb jelző, így unott vállrándítással nyugtázhatja a néző, ha bármelyikük is darabokban végzi. Ha nem hiszel nekünk, akkor csak annyit: a legmélyebben átélhető dráma a zombikirályhoz fűződik, így nem csoda, ha az olyan kevés lesz a néző számára, mint körömcipellő trágyakihordáson.

A látványhoz viszont rendezőnk nagyon ért, a snyderi lassításokból most sincs hiány, de most sokkal indokoltabban alkalmazza, és nincs annyira túltolva, mint Az Igazság Ligájában, a véres szcénák rajongói is kiélhetik bűnös élvezetüket, ugyanakkor a héroszi pózolásoktól csömörünk lehet, emellett az operatőri munka, melyet Zack magára vállalt, megoszthatja a nézőket: a sok közeli és homályos háttér alkalmazása kíséri végig a produkciót, aminek használata csak a film végén válik indokolttá, arra pedig több, mint két órát kell várnia a nézőnek.

A film két dologban mindenképpen páratlan, ami Snydernek mindig is erőssége volt: a már magasztalt klipszerű jelenetek, továbbá a nagyszerűen megválasztott zeneszámok – ebben olyannyira erős az alkotás, hogy mindjárt el is kezdtem keresni a soundtracket.

Vártuk ezt a filmet, mint ahogy a Covid végét is várjuk, ám csalódásunknak muszáj hangot adni. A gyökerekhez való visszatérés új reménnyel töltött el minket, csak éppen, amiben erős volt a Holtak hajnala, pont abban bukott meg A halottak hadserege, s kizárólag a klip-szcénák és a véres jelenetek működnek.

Tény, hogy Snyder nagyot akart durrantani, akárcsak az a bizony egyszeri gyerek, aki imígyen próbált hasonlítani apjához, csakhogy összecsinálta a gatyáját – ahogy azt az apám mesélte el nekem oly sokszor. Az erőlködés fájó és céltalan, a sok megnyitott szálból egyik sem működik igazán, ha Snyder szimplán csak egy tökös akciófilmet akart volna forgatni (mert ez bizony nem horror, még jump scarek sincsenek benne), azzal hatásosabb, átélhetőbb eredményt és élményt érhetett volna el.

Minden hibája ellenére azért meg lehet nézni, még – az amúgy nem kicsi unalomfaktor ellenére – el is szórakoztat A halottak hadserege, de emlékezni legfeljebb a nyitójelenetre fogunk, ami egy közel 150 perces alkotást látva nem túl biztató.

Megmérettettél és könnyűnek találtattál – ez lehet a verdiktünk, ám a végeredményt most nem lehet a producerekre fogni, hiszen A halottak hadserege Snyder szerzői filmje, az ő koncepcióját, vízióját valósította meg, így a hiba csakis és kizárólag benne keresendő, s bizton állítható, hogy most nem lesz internetes lobby egy rendezői vágás iránt.

Mert azt megkaptuk. Most. És ez számunkra pont elég.

És ez most nem dicséretként mondjuk, hanem csak így…  Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: Army of The Dead

Év: 2021

Játékidő: 149 perc

Műfaj: akció, horror, dráma

Nemzetiség: USA

Rendezte: Zack Snyder

Író: Zack Snyder, Joby Harold, Shay Hatten

Fényképezte: Zack Snyder

Zene: Junkie XL

Főbb szerepekben: Dave Bautista, Garret Dillahunt, Hiroyuki Sanada, Ana de la Reguera, Matthias Schweighöfer, Omari Hardwick

Képek forrása: imdb.com