A jó, a rossz és a csúf, avagy volt egyszer egy filmklasszikus

A nemrég elhunyt legendás zeneszerző, Ennio Morricone tiszteletére tűzték ismét műsorra Sergio Leone filmklasszikusát, A Jó, a Rossz és a Csúf-ot. Kérdés, hogy a több mint 50 éves western miként öregedett. Mint mondják, felmelegítve csak a káposzta jó, de röviden szólva: ezzel a filmmel nincs hiba. A Dollár-trilógia – az ide tartozó három filmet nem a történeti szál, hanem a stáb és a névtelen főhős (?) sztereotíp figurája köti össze – záró darabja ma is nézhető, egyszerre szórakoztató és drámai.

Leone, aki a szintén Clint Eastwooddal készített Egy maréknyi dollárért című filmmel teremtette meg a spagetti-western műfaját, ezzel az alkotással igazán nemzetközi hírnévre tett szert. Míg a trilógia első két darabja sajátos olaszos jegyeket hordott magán, addig A Jó, a Rossz… már nemzetközi, így az amerikai közönség számára is kiforrott és befogadható stílussal bír – de úgy… Leonésan. 

A film három, a maga módján kegyetlen és rideg antihős versenyfutásáról szól, melynek célja nem valami magasztos eszme, hanem a zsákmányszerzés. Útjuk a vadnyugaton és az amerikai polgárháború zivatarán keresztül vezet, váltakozó szerencsével, a western, a háborús és a heist filmek elegyét keverve a dráma és a komédia eszköztárával – továbbá felborítva mindent, ami az amerikai „cowboy-filmekre” volt jellemző.

A Clint Eastwood által alakított , ugyanolyan gátlástalan, mint Lee Van Cleef (aki a főszereplő partnere volt a Dollár-trilógia második részében, a Pár dollárral többért című alkotásban) kegyetlen bérgyilkosa, a Rossz, míg a Csúf, azaz Eli Wallace Tucója az, aki – mocskos, szakadt megjelenése, smirgliszerű stílusa ellenére, a film igazi „hősének” tekinthető. Az ő drámája és komédiája az, ami igazán egyedivé, emberivé teszi a filmet, fricskát mutatva egyben a patyolattiszta nyaksálat viselő John Wayne-sztereotíp figuráknak. Wallace lubickol a szerepében és bizony el is viszi a showt a többiek elől – ezen alakítását később megismételve a Bud Spencer-Terence Hill páros nevével fémjelzett Bosszú El Pasóban című westernben. A mozi háborúellenes mondanivalója pedig végképp túlmutat a western keretein.

A film képi világa izgalmas, a békaperspektívától a nagytotálig minden megtalálható benne, semmiképpen nem minősíthető sterilnek (különösen, ha figyelembe vesszük a szereplők piszkos megjelenését is), ellentétben a kortárs mozik műanyagszerű vizualitásával. A mozi ettől élő és átélhető, melyhez frappáns és karcos dialógusok is párosulnak. Igaz, ez utóbbi ritka, hiszen az első mondat is majd a tizedik percben hangzik el, ám Leoné-től ezen nem kell csodálkozni: a sajátos operatőri munka és vágástechnika, továbbá a markáns, semmivel sem összetéveszthető zene együtt is azt eredményezik, hogy tőle még egy állókép is igen izgalmassá válik.

És itt el is jutottunk a zenéhez, melyet Morricone mester komponált és vezényelt le, mindannyiunk örömére. A Jó, a Rossz… zenéje klasszikus művé és egyben slágerrá is vált – joggal. Leone mindenkori maestrójának addig is és utána is halhatatlan szerzemények köszönhetők, elég csak a Volt egyszer egy vadnyugat-ra gondolni, ami mindkettőjük abszolút csúcsteljesítménye. Morricone zenéje a film valós szereplőjévé avanzsál.

Ez a western okkal és joggal vált megkerülhetetlen klasszikussá és az IMDB szavazói szerint minden idők egyik legjobb filmjévé. Magam módján a lírai hangvétele és az archetipikus ábrázolásmódja miatt a Volt egyszer egy vadnyugat-ot mesteribbnek, érettebbnek tartom, de tény, hogy A Jó, a Rossz és a Csúf a legmagasabb szórakoztató faktorral bír az egész Leone-i életműben.

A mozi időtlen, bármikor újra elővehető és megtekinthető. Az újrabemutatás alkalmával viszont nem az eredeti, hanem a bővített változat látható, ami bár közel háromórás játékidővel bír, ennek ellenére nem lehet rajta unatkozni. Ugyanakkor a bővítés mégsem tett igazán jót, a hozzáadott pluszjelenetek nem rendelkeznek olyan többlettel, mint a Volt egyszer egy vadnyugat esetében. Ez azonban legyen csak a fanyalgók problémája.

Ez a film örök, megismételhetetlen, melyet nem agyonbonyolított történettel, hanem felejthetetlen karaktereivel, látvány- és zenevilágával ért el. A stílussal, ami szintén kiveszőfélben van a mostani alkotásokból. A művészi koncepció nyilvánvalóan erősebb volt a mára jellemző popcorniparnál, de mondhatnánk azt is: akkor (1966) még tudtak filmet forgatni – és joggal. És ezt nem csak a nosztalgia mondatja velünk.

Adatlap:

Eredeti cím: The Good, The Bad and The Ugly

Év: 1966

Játékidő: 179 perc

Műfaj: western

Nemzetiség: olasz-spanyol-német

Rendezte: Sergio Leone

Író: Agenore Incrocci, Furio Scarpelli, Luciano Vincenzoni, Sergio Leone

Fényképezte: Tonino Delli Colli

Zene: Ennio Morricone

Főbb szerepekben: Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Eli Wallace

Képek forrása: imdb.com