A kannibál törzs, avagy A whiskey szellemisége

Igazán szórakoztató alkotásra sikerült bukkannunk kulturális hulladékkutatásunk során, s őszinte szívvel mondhatjuk, hogy ilyen jókat régen röhögtünk. Ebben csak az a bibi, hogy film alkotói valószínűleg nem ilyen hatást reméltek a becses nézőközönségtől, mivel A kannibál törzs momentán egy horror. Legalábbis az lenne… Ennyi bevezetőből máris sejthetitek, hogy a kísérlet mennyire sikerült.

A történet roppant egyszerű: egy rendőrosztagot, köztük két frontot is megjárt elit katonát, kiküldenek egy vidéki birtokra, hogy a kilakoltassanak onnan hajléktalanokat, mivel az örökös az ingatlant el kívánja adni. Mindeddig úgy érezhetjük, hogy ez a történet akár kis hazánkban is játszódhatna, de nem, az Egyesült Királyságban vagyunk, s természetesen kiderül, hogy az örökség nem más, mint egy Frankensteint idéző labirintus, ahol félzombik támadnak rájuk. De tudjátok mit? Az eddig sem bonyolult történetet leegyszerűsítem: egy csapat bemegy egy házba, hogy aztán megpróbáljon elmenekülni onnan. Hasonló történeti mélységű alkotásokkal már találkoztunk, de nem is szoktuk alapvetően a vádiratban megfogalmazni, hanem a kivitelezést. Az pedig most nagyon fájt. A hasizmainknak legalábbis.

Hogy pontosan mit vizionált az író, nem tudjuk, de nomen est omen – mondja a latinszakra járt német, a szerzőt ugyanis Johnny Walkernek hívják, s ha ebből egy nedűre próbálsz asszociálni az nem véletlen, nagyjából egy üveg elfogyasztása után képzelegsz akkora hülyeségeket, mint amilyet A kannibál törzs címen megpróbáltak lenyomni a nézők torkán. Jobb lett volna, ha az író druszájával próbálkoznak az alkotók.

De a név kötelez! Ennek hatására az írói szellemiség végig kísérhető a teljes alkotáson, ami egyébként, ha jól nem is, de legalább nem rosszul indul. Az első képsorok amolyan home video/dokumentarista stílusúak, ami akár koncepció is lehetne, de a folytatást illetően már inkább csak az rögzíthető, hogy részeg volt az operatőr (az írói szellemiség, mint mondtuk!), s minden bizonnyal a nyitó képekkel is csak szerencséje volt, mert a dokumentarizmus átvált rossz és víziót nélkülöző beállításokra, amihez a Barátok köztöt idéző sutaság is társul.

Az, hogy kicsi a büdzsé, nem baj, told meg egy kis művészi vénával. Nos… Hogy is kezdjem… Az nincs – de ezt már nyilván sejtettétek. A látvány hiányát kezdetben azzal próbálják orvosolni, hogy sötétben fog játszódni a film. Igen ám, villant az alkotók agyába a gondolat, akkor semmit nem látni az egészből, ami a vizuális műfajban, mindenképpen hátrányos. Semmi gond, rányomtak jó nagy kakaót a világosítók, amitől a legsötétebb zugok is ragyognak, mint egy szoláriumklub. Ekkor tényleg látni mindent, ám azt kívánjuk, hogy valaki verné ki biztosítékot. (Ezzel a rezsicsökkentő lépéssel legalább a büdzsén lehetett volna spórolni, no meg a szenvedésünkön.)

Mert amit látsz… Apám!

A jelenetek követhetetlenek, és nem a bonyolult cselekménysor miatt (láthattuk, hogy annál egy vasgolyó is bonyolultabb), hanem mert követhetetlenné vágták. Hmmm. Szerintem a vágó is részeg volt (hiába: az írói szellemiség!). Ha részegség, akkor ahhoz szerencse is társul, hiszen a vágásnak köszönhetően a film csak 86 perc. Halleluja!

A színészekről vagy jót vagy semmit. Maradjunk annyiban, hogy semmit. Lesír róluk, hogy jött a hó vége, kellett a rezsire (buszjegyre) és legalább annyira szenvednek, mint a nézők. Tény, hogy az általuk alakított karakterek sem túl rokonszenvesek, de jellemezhetnénk őket egy „pé”-betűs szóval is, ami azért fontos, mert ez a bizonyos szó hangzik el legtöbbször.

És itt már újra kilyukadtunk az írói szellemiségnél, és ezek után tényleg le merem tenni a nagy esküt, hogy a filmet az a bizonyos alkoholtermék írta. (Az író nevét csak azért nem merem többször idézni, mert megvádolnátok, hogy whiskeyt reklámozunk!) Na szóval, a karaktereknek egy jelleme van: káromkodnak. Ettől közelebb nem érezzük őket magunkhoz, ellenben, mivel „pé”-fejek, kellő élvezettel tölthetne el minket a filmes haláluk… Ha látnánk belőle valamit, mert, mint mondtuk, a vágó valószínűleg részeg volt (idézzük magunkat: az írói szellemiség), s egyes jelenetek, (mit jelenetek, mozdulatok!) be sem fejeződnek és szinte pattog az egész film. És mindez pont az akciójeleneteknél, amikor hősnőnk (a nevét elfelejtettük) átmegy szocreál Lara Croftba. Na, itt már végünk volt, a filmnek sajnos kevésbé.

Visszatérve még a forgatókönyvre! Említettük, hogy frankensteini borzalmak vannak (na jó, csak lettek volna), és embereken kísérleteztek, hogy megteremtsék, fogózkodjatok meg, szó szerint idézem … szóval, hogy megteremtsék: a „fejlettebb embert”!

Igen, ennél a pillanatnál jelentettek fel a szomszédok csendháborítás miatt!

Apám! És a kísérleti alanyok, a tudomány csodái…. Ennyi trollt még A gyűrűk urában, sőt, még egy pártértekezleten sem láttam: beszélni nem tudnak (pedig fejlettebbek lennének!), ellenben erősek, gyorsak, s a kifejlesztett szertől olyan spontán köríves rúgásokat eresztenek meg, amihez képest Chuck Norris is csak Vágási Feri.

Tudom, hogy beszámolónk kicsit összefolyik, de valljuk be, az alkohol sem szilárd és bizony a film koncepciója is csak ennyire biztos lábakon állt, amihez még a rendezés hiánya kiváló útitársként szegődött.

Nem azt mondom, hogy életem legrosszabb filmjét láttam, mert végülis élményeket adott: a 30. perctől meginduló permanens röhögőgörcs szerintünk gyógyhatással bír, ezért A kannibál törzs terápiás célzattal mindenképpen ajánlott.

Ha viszont szorult beléd némi ízlés, akkor semmiképpen.

Adatlap:

Eredeti cím: Tribal Get Out Alive

Év: 2020

Játékidő: 86 perc

Műfaj: horror, akció

Nemzetiség: UK

Rendezte: Matt Routledge

Író: Johnny Walker

Fényképezte: Ste Webster

Zene: Steffen Thum

Főbb szerepekben: Zara Phythian, Ross O’Hennessy, Rachel Warren, Thomas Dodd, Valerie Thomas

Képek forrása: imdb.com