A nagy visszatérők, avagy Ripacsok

Az, hogy Robert De Niro manapság a komédia világában próbál szerencsét, nem okoz problémát, sok drámai szerepe után jólesik a mókázás, különösen, ha a nyugdíjas éveit tapossa az ember. Sőt, a mindenki Dühöngő Bikájának jól is áll a vígjáték műfaja, a legnagyobb anyagi (!) anyagi sikereit is e területen érte el, és tudjuk jól, a suska az suska, ám nem a sznobizmus mondatja velünk, hogy egyes filmeket talán nem kellett volna elvállalnia, mert az nemcsak neki, hanem nekünk, nézőknek is kínos. És A nagy visszatérők pontosan ilyen.

Pedig Harry Hurwitz 1982-es, hazánkban nem túl ismert eredetijének remakeje nagy nevekkel kecsegtet, De Niron kívül Morgan Freemant és Tommy Lee Jonest is láthatjuk, és a történet sem ígérkezik rossznak. Max Garber (De Niro) egy sikertelen filmkészítő, aki éppen a Gyilkos apácák buktáját éli meg, ráadásul el is van adósodva a helyi maffiafőnöknek (Morgan Freeman), s minden vágya, hogy álmai moziját elkészítse. Egy filmsztár forgatásbeli halálának köszönhetően, elhatározza, hogy a maffia segítségével kamuforgatásba kezd, melynek célja az öreg westernsztárt, Montanát (Tommy Lee Jones) eltegye láb alól, hogy balesetnek álcázva felmarkolhassa a biztosítási pénzt.

Látható, hogy A nagy visszatérők egy különleges filmélmény mézesmadzagját húzza el a nézők orra előtt, egyszerre lehet krimi, fekete komédia és még a „film-a-filmben” élményt is átélhetjük, amit nagyon szeretünk (Ed Wood, Volt egyszer egy Hollywood, A katasztrófaművész), hiszen betekinthetünk a mozivilág kulisszái közé, retro-élményünket jóllakatva a ’70-es évekbe utazhatunk vissza, végül, de nem utolsósorban nagy nevekkel, akiket – korosodás ide, ízületi fájdalmak oda – mindig jó látni.

Tudod, mit kaptunk? A nagyvásznas kengyelfutó gyalogkakukk és a prérifarkas történetét, csak éppen rossz tálalásban!

Vegyük csak sorra az egészet.

De Niro bár próbál alakítani, csakhogy a megjelenése is rajzfilmes, hiteltelen, egy rokkant Einsteint idéz meg ódivatú produceri sapkában, manírjai hiteltelenek, leginkább a ripacs jelzővel illethetők – ebben sajnos sokat ront az összképen a magyar szinkron is.

A bűnügyi szál nem túl erős, nagyjából annyiban merül ki, hogy – a fenti példánkat idézzük – a prérifarkas gonosz tervet eszel ki, a vígjátéki vonal pedig a blőd rajzfilmsorozatok poénjait idézi, szemléltetve a Hanna-Barbara-klasszikust: ám a prérifarkas rácseszik minden kísérlete során, de a rajzfilmeket idéző eszközökkel. El tudod képzelni, hogy De Niro magasan repül a levegőben, mert felrúgják, felrobban stb.? Hát, akkor most láthatod is! Vagy nem akarod látni? Akkor bizony nem ez a film lesz a ma esti programod! A szerencsétlen áldozatjelölt (Montana = kengyelfutó gyalogkakukk) pedig mindig csak elsétál a színről, mintha mi sem történt volna.

A szürreális, de inkább gyermekded képi poénok mellett a verbális humor sem működik, ebben egyrészt a vicces szövegek hiánya, másrészt az, hogy minden színész vagy túltolt vagy ripacs – és ebben nincs kivétel… Mind az. Mert bár egyes kritikák dicsérik ugyan Tommy Lee Jonest, hogy hálás a szerepe és szeretnivaló a kiöregedett westernhős (szerintünk: gyalogkakukk) figurájában, de rajzfilmes ábrázata okán a drámáját sem tudjuk komolyan venni.

Megemlíthetnénk azt, hogy a film ritmusa inkább egyenetlen, a felvezetés túl hosszú ahhoz, hogy lekösse a nézőt, mire a fő cselekményszálra térsz, valószínűleg kellően elfáradsz a humorfaktor keresésében, így nem csoda, ha a mozi hangtechnikáját érces horkolásoddal aláznád porba. Érthetetlen továbbá az is, hogy a készítők miért ragaszkodtak a hetvenes évekhez (a történet korunkba is nyugodtan adaptálható), amikor a frizurákon kívül más nyomát nem láttuk a múltidézésnek és még a „behind the screen”-elemek sem működnek.

Nagy visszatérők? Maradtatok volna otthon. Mert ebben az alkotásban nemcsak rossz karikatúrájukat látjuk a jó öreg filmcsillagoknak, a nagyobb baj az, hogy a rút középszerhez adták a nevüket, ráadásul egy korszakban, amikor az amerikai vígjáték haldoklik – és ez nem vicc. A blődli lehet vicces, de akkor maradok a Csupasz pisztolynál, ahol még történet sem kell, így ez utóbbi legalább őszinte, ami De Niro mostani produkciójáról nem mondható el, csak az, hogy a jólismert „sokat-markol-keveset-fog” eklatáns példáját mutatja olyannyira, hogy azt sem tudni, hogy ki a mozi célközönsége. A film ugyanis 16-karikás, így a sötét, groteszk, morbid feketehumor nagyon is üdítően hathatott volna, ellenben, amit kapunk azon talán egy nagycsoportos óvodás tud jókat kacarászni.

Az identitás nélküli produkcióról könnyen elmondható így, hogy gyorsan a feledés homályába fog kerülni, a „magas-labdák-lecsapás-nélkül”-koncepció(tlanság), továbbá a hiteltelensége érthetetlen, a ripacskodása miatt pedig nézhetetlen, legfeljebb a főszereplők nyugdíj-prémiumának kielégítő. Hogy azért mondjuk valami pozitívumot is: a stáblista közben van egy kamuelőzetes a Gyilkos apácákról, melyben szexi bőrruciban kegyetlenkednek grindhouse stílusban a macák. Ez a két perc sokkal stílusosabb, mint az azt megelőző 100, de ezért nem kell megnézni az egész filmet. Úgyis fent lesz ez a két perc a Youtube-on.

Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: The Comeback Trail

Év: 2020

Játékidő: 103 perc

Műfaj: vígjáték, bűnügyi

Nemzetiség: USA

Rendezte: George Gallo

Író: George Gallo, Josh Posner

Fényképezte: Lucas Bielan

Zene: Aldo Shllaku

Főbb szerepekben: Robert De Niro, Morgan Freeman, Tommy Lee Jones, Emily Hirsch, Zach Braff, Patrick Muldoon

Képek forrása: imdb.com