A Sólyom és a Tél katonája, avagy Állj át a sötét oldalra

Kétségtelen, hogy a Marvel Cinematic Universe mára az egyik legjövedelmezőbb és legmeghatározóbb franchise-zá vált a filmes berkekben, a 2008 óta tartó építkezés mesterien ültette vászonra azt a világot, amit Stan Lee megálmodott. The Avengers – Endgame-mel záródó ún. harmadik fázis után, amikor is számos meghatározó, ikonikus figurától vettünk búcsút, joggal merült a kérdés: hogyan tovább. A Kevin Feige által vizionált univerzum azonban tud és mer terjeszkedni, nemcsak a történetiség, hanem a stílus terén is, az egyelőre még sorozatok formájában bővülő világ (a mozis bemutatókat ugyebár halasztani kellett) a WandaVízióval nagyot ütött, merészségről árulkodott úgy, hogy mégis hű maradt az eddigi hagyományokhoz.

A 2021 márciusában debütáló új sorozat, A Sólyom és a Tél katonája előtt fel volt adva tehát a lecke, s rendkívül magas elvárásoknak kellett megfelelnie még akkor is, ha viszonylag marginális szereplőkről is van szó – legalábbis a filmes előzmények ismeretében.

A sorozat az Endgame után 4-5 évvel játszódik, s az emberiség azon fele, ami Thanos révén elpusztult, de a nagy csettintés 2.0-val feltámadt, komoly kihívásokat jelent a világ kormányai számára – nem véletlen, hogy megjelennek elégedetlenkedők, akik álláspontjukat viták és szólamok helyett terrorista akciók keretében fejtik ki.

A szuperhősöknek sem könnyű, hiszen Amerika kapitány nincs többé, az általa örökségként hátrahagyott pajzshoz Sam, a Sólyom nem tartja magát méltónak, így a kormánynak adja át, míg Kapi örök társa (egy időben ellensége) Bucky, aki Tél katonája néven bérgyilkosként kereste meg a villanyszámlára valót, gonosz tetteitől frusztrálva küzd a múlt kísérteteivel. A kormány, hogy eleget tegyen az igényeknek úgy dönt, hogy egy új Amerika kapitánnyal próbál új egységet teremteni.

A sorozat az Amerika kapitány: A Tél katonája hagyományait követve sötétebb tónusokkal él, rendkívül földhözragadt, az átlagember szintjére helyezi a szuperhős-univerzumot, emiatt legkevésbé “marveles” az összhatás, de talán fogyaszthatóbbá válik az új, a képregényfilmekkel szemben elutasítóbb nézőközönség számára. Ez a nyitás egyébként bátor, s a kockázatvállalásért elismerés illeti az alkotókat: a karakterdrámák jól működnek, a két címszereplő interakciói viccesek, de ez az intim humorfaktor nem a blődli kategóriájából, hanem finom ecsetvonásokkal meghúzott apróságokból fakad. Felnőttes. Ez a legjobb szó a sorozatra, s ennek következtében politikai szálak, gyilkosságok és brutális akciójelenetek sorakoznak az emberi drámák mögött. A Marvel valóban kinőtt a gyerekcipőből, s erre elégedetten csettinthetünk egyet, de Thanos módjára, így mindjárt el is tűnik mindjárt a fele… nem az univerzumnak, hanem a jóérzésünknek. Mert van hiba bőven…

Persze, logikai ellentmondásokat lehet a filmben találni bőven, s hiába a megfelelő sztoriépítés, ha bizonyos elemek kényszeres beépítése gallyra vágja az egészet, s szembeköpi még a marveli hagyományokat is.

Megszokhattátok, hogy számba szoktuk venni a kivitelezés technikai oldalát, amivel nincs hiba, annak ellenére sem, hogy sokszor kopár a képi világa, szemben a cinematic alkotásokkal, a történetvezetést, ami szintén pipa, a kötelező cliffhanger viszont idegesítő, bár értjük a fogyasztói-nézői szándék fenntartásának igényét, de így soha a büdös életben nem fogunk látni egy kerek egész sztorit, ami már idegesítő, de legyen, nyeljük le ezt a békát. Ám amit nem lehet, az a politikai mondanivaló, egészen pontosan párt-választás…

A film a Sólyom és a Tél katonája történetét mutatja after-Amerika kapitány: mindketten vívódnak, de a közös ügy összekovácsolja őket. Egyfajta buddy-movie hatása is van, ahhoz viszont nem kellően vicces (á la 48 óra), de ezzel nincs is hiba, hiszen alapvetően egy dráma-akció-sorozatról van szó. Bár a Sólyom az igazi főszereplő, aki nem merte felvállalni Amerika kapitány hagyatékát, amit a Tél katonája nehezményez is, a jelenléte mégis „csak úgy van”, Anthony Mackie elfogadható alakítása ellenére (ami azért valljuk be kimerül pár szomorú arckifejezésben és szúrós tekintetben) nem tud kellő karizmával szolgálni, ellenben Sebastian Stannel, aki hallgatag módon, apró manírjaival is nagyobb jelenlétről tesz tanúbizonyságot, s bár alapvetően ő csak második a sorban, mégis elviszi a showt, meggyőzve egyben a nézőket, hogy hihetetlen hasonlóság okán kiváló Luke Skywalker lenne egy Star Wars-filmben.

Mondjuk ez nem hiba, hanem tehetség kérdése, de tény: az új Amerika kapitány megalapozását szolgálná a sorozat, s innentől kezdve, hogy pont a lesz@rom a Sólyom ebbéli transzformálását, már annál inkább, különösen úgy, hogy igazából a fő motivációja nem más, mint egy politikai szócsővé válás. Ugyanakkor sok rajongó, de inkább fanatikus támadta Wyatt Russellt, mert az általa megformált John Walker valóban az új Kapiként mutatkozik be, legalábbis a kormány hivatalos tájékoztatása szerint. Nem mondom, az a bizonyos szerencsétlen beállítás valóban sokaknál kiverte a biztosítékot, de a Marvelnél tudni kell, hogy mindennek oka van, s egyáltalán nem szolgált rá a facebook- és instaterroristák zaklatására, melyek halálos fenyegetésbe (!) is torkollottak, mert… a Russell által alakított Kapi pont azt mutatta be, hogy nagy a zakó, nem képes megfelelni az elvárásoknak, s ebből adódóan sorsa a szükségszerű bukás, ami egy véres gyilkosságban csúcspontosodik. Russel a legnagyobb meglepetése a sorozatnak: az új Kapi kezdeti (nem túl kiérdemelt) és elhamarkodott celebsége, a megfelelési vágy, a „szakértői” (értsd: a főszereplő hősök) zsigeri elutasításából fakadó mellőzöttségérzése és mindennek tragikuma egy átélhető, emberi karaktert eredményezett, akinek a rossz és jó döntései valóban egy (anti)hősi metamorfózissal szolgálnak.

Ez baj lenne? Nem! Csakhogy a sorozat – amit nyugodtan lehetne Amerika kapitány: Az örökség címmel is illetni – ezen szála sokkal izgalmasabb, mint a Sólyom, (akinek figuráját az amúgy mellékszereplő Zemo báró karaktere is bőven kenterbe veri, köszönhetően Daniel Brühl zsenialitásának) a jó embernek a még jobb emberré válása, és inkább néztem volna egy kifejezetten Russell által eljátszott karakterre és a Kapi örök társa, Bucky interakciójára fókuszáló kőkemény drámát. Megjegyzendő az is, hogy a legmarvelesebb részek is Russellhez kötődnek még akkor is, ha tudjuk, hogy ő már eleve bukott kapitány, ám jó volt a jelmezt látni, különösen úgy, hogy a figurához kőkemény képsorok is társulnak.

Ha a bukás jól sikerült, vajon milyen lett a Sólyomnak felajánlott hagyaték elfogadása? Nos, itt van a legnagyobb probléma!

Mint már jeleztem, Sam-Sólyom figurája nem túl érdekes, s a „jóból még jobbá válni” szál is hagy némi kívánnivalót maga után. DE! Mindezt feledni lehetne, ha azt a teljesen felesleges BLM-szálat mellőzték volna. Amerika kapitány egyfajta egységet jelképezett mindig is, személyében az amerikai nacionalizmus nyilvánvalóan megjelent (ez főleg a képregény történetében fedezhető fel, ugyanakkor sosem volt a fehér sovinizmus jelképe), de az is integráló erő volt, különösen úgy, hogy mind inkább az emberiség egyetemes értékeit, vágyait képviselte: a szabadságot, az egyenlőséget, az igazságosságot. A BLM szálnak (nem-)köszönhetően Steve Rogers, a Kapi figuráját szőke, kékszemű, a fehér ember felsőbbrendűségét hirdető figuraként, lényegében náciként kezdi értékelni pont az a személy, akinek felajánlásra került a kapitányi örökség.

Mert Anthony Mackie szájába olyan 3 perces monológot írtak, ami vérlázító, az egyetemes értékek helyett egy aktuális, neojakobinista mozgalmak által támogatott politikai irányzat mellett teszi le a voksát, s szélsőséges BLM-soviniszta hozzáállásról tesz tanúbizonyságot. A legújabb Amerika kapitány (akinek új, enyhén LMBTQ-s szerkója is megkérdőjelezhető) nem integrál, hanem megoszt, nem a bőre színe az, ami vita tárgya lehet, hanem az a neojabinista fasizmus és hazugságáradat, ami egyébként Hollywood most prosperáló píszí-gyáraiból tömegével árad, s innentől kezdve a Mandalorian sorozatból páros lábbal kirúgott Gina Caranonak az előbbiekre figyelmeztető kijelentései is új értelmet nyernek.

A sorozat, ami egyébként pazar kiállítású, merész és sötét tónusú, s talán még az is megbocsátható neki, hogy a felesleges (egyébként szintén BLM-propagandista) szálak révén legalább harmadával csökkenthető játékidővel bír, és a legfőbb szereplője is súlytalan, a nyílt politikai agitációval végképp elveszítette azt, ami egyébként a Marvel sajátja volt: kiállás az egyetemes értékek mellett, hogy nem számít a hovatartozás (lásd: X-men), s most már csak egy zászló alatt egyesüljön. Az „egy világ – egy nemzet” jelszót hirdető filmbéli terroristák, akiket az aljas gyilkosságok ellenére maga a legújabb Amerika kapitánnyá átalakult Sólyom is legitimnek ítél meg, gyakorlatilag a machiavellizmus motorját jelentő „a cél szentesíti az eszköz” elvét elfogadva, maguk az alkotók és a stúdió: ha nem velünk, akkor ellenünk! Ez a bolsevik módszerekkel élő kulturális imperializmus az, ami igazán kizökkenti a nézőt és a képregényrajongókat a Marvel csodavilágából, s helyez minket a valóság legsötétebb bugyraiba.

Tudjuk jól, hogy a politika megmételyez, s az, hogy az igazság bajnokait, szimbólumait is egy politikai irányzat zászlaja alá terelik, vitatható és aggodalomra ad okot: a valóságtorzítás jelei A Sólyom és a Tél katonájában egyértelműen felfedezhető, a hollywoodi eszmeáramlat diktatúrája olyan mértéket öltött, aminek talán semmilyen szuperhős csapat nem fog tudni ellenállni.

Nem a BLM melletti kiállás, hanem annak eltorzult és Saint Just-i profán-logika révén legitimizált erőszaka az, ami ijesztő, s ami már a marveli mesevilágot sem kíméli. Kérdés persze, hogy mi várható még: Hófehérke a rasszizmus szimbólumává válik vagy BLM-adaptációban találkozunk vele, s minden át lesz színezve? Volt már rá precedens, de az ilyen kultúrharc az emberiség legsötétebb időszakát juttatja a történelmet ismerők eszébe, s nincs az a Thanos, aki mindezt egy csettintéssel törölné tudná. Pedig most jól jönne az öreg titán, mert érezhető: zavar van az Erőben.

Ezt csak így… Objektíven!

Adatlap:

Eredeti cím:  The Falcon and The Winter Soldier

Év: 2021

Játékidő: kb. 300 perc (teljes sorozat)

Műfaj: fantasy, képregény, szuperhős, dráma, akció

Nemzetiség: USA

Rendezte: Kari Skogland

Író: Malcolm Spellman

Fényképezte: P.J. Dillon

Zene:   Henry Jackman, Derek Kolstad,

Főbb szerepekben: Anthony Mackie, Sebastian Stan, Wyatt Russell, Erin Kellyman, Desmond Chiam, Daniel Brühl

Képek forrása: imdb.com