A titok: Merj álmodni, avagy Romanticizált tanmese

Egy rossz film lehet-e jó? Vagy inkább tegyük fel a kérdés akképpen, hogy tetszhet-e az, ami… – hogy is mondjam píszí módon – nem sikerült fényesen. És persze, most nem cinematológiai katasztrófaturizmusára gondolok, hogy egy vér ciki filmet csak azért nézzünk meg, hogy röhöghessünk rajta egy jót. Most sem erről van szó, hanem másról. Mert A titok: Merj álmodni! egy rossz film, de… és ott van az a bizonyos DE! De tetszett. Különös paradoxon, és mi fel mertük vállalni, hogy megkeressük a titok nyitját.

A titok… Rhonda Byrne munkásságán, szellemiségén alapuló film a Netflix jóvoltából. Mint ismert Byrne óriásit robbantott a vonzás törvényének – amúgy már sokadik – leírásával, a magunkba vetett hit dogmatizmusával, a pozitív gondolkodás fontosságával milliók és milliók életét változtatta meg, s egyfajta branddé nőtte ki magát. Most a hetedik művészet világába próbált betörni: a történet egyszerű, mint egy rajzszög, a kivitelezés is közepes tévéfilmes, de a mondanivaló viszont szívet melengető.

A Byrne – akit lehetne a feminim James Redfield (tudjátok: A mennyei prófécia) jelzőjével is illetni – gondolatiságán alapuló film középpontjában a Katie Holmes által alakított özvegy, Miranda áll, aki egyedül neveli három gyerekét, a főnöke (Jerry O’Connell) érzelmeket táplál iránta és anyagi helyzete megközelíti a magyar államadósságot, nem csoda, ha a világhoz való hozzáállása a Lantos utca Lenke nénijéhez hasonló mélységeket kaparja. Ám, mint az lenni szokott a romantikus regényekben és filmekben, megjelenik egy férfi az életében, aki pozitív szemléletével, unortodox optimizmusával szokatlan változásokat hoz. Megjegyzem, ismerve korunk mentalitását, ezt a fordulatot a becsömörlött nézők gúnyos fennhangon fogják üdvözölni, hiszen az életben ezen új személy valószínűleg rákontrázna a hölgy megismert sorsára, mondván, hogy az ő élete még rosszabb, s csak a közös frusztráció és sajnálattengely mentén kezdenének új, kisebbségi komplexusukat még inkább elmélyítő, kémián (helyesen: biológián) hazudva alapuló viszonyrendszert, ami eleve kudarcra ítélt. Hála istennek mi nem ezt a szemlélet követjük.

De essünk túl a nehezén: miért rossz ez a film. Mert borzalmas a casting. Mindenki Katieje korrekt alakítást nyújt, ez tény: látható rajta az elkeseredettség, majd amikor felismeri a valót, s megkapja a pozitív lökéseket (nem, itt ne gondoljatok a szexre, mert az nincs a filmben), valósággal ragyogni kezd – s mindezt elég hiteles tálalásban kapjuk. A rossz szerepválasztás érzékelhető a hősnőnk anyósát illetően: Celia Watsont nem akarom megbántani, de ha lemenne a határra, nem lenne szükség kerítésre. Azt értjük, hogy személyisége és megjelenése taszító, de úgy túltolták azt a képzeletbeli bringát, hogy az már nem átélhető (vagy ha igen, akkor baromi rosszul házasodtál). A Katienek/Mirandának udvarló főnök szerepében Jerry O’Connell sokadjára bebizonyította, hogy csapnivalóan rossz színész, s mielőtt tiltakoznátok, közlöm: a Slidersban sem volt jó, csak a kereskedelmi adók megjelenésével a kilencvenes évek közepén azt nyomták le a torkunkon. A Holmes által alakított kémiafaktor másik pólusa Bray (igen: magyar szinkronban ez nagyon áthallásos, mondhatnánk sokat mondó név), Josh Lucas (a karakter neve után meg KELL jegyeznem, egyik szerepe a Mélytorok: A Watergate-sztori volt) alakításában, megjelenése amolyan szocreál Kevin Costneres, tehát könnyen befogadható is lenne … Ha írtak volna neki normális dialógusokat.

Mert itt van a másik nagy probléma. Értem, hogy Rhoda Byrnes tanításait szerették volna átültetni egy, amúgy kedves történetbe, de azt olyan didaktikusan tették, hogy Josh Lucas karaktere szinte csak tételmondatokat szajkóz, amolyan kisvárosi Yoda mesterként, s olyan sűrűséggel, hogy attól akár a nem létező tapétát is lekaparnánk a falról, ha…

És itt van megint egy HA! Mert minden hibája ellenére, a film, a történet és a mondanivalója tetszetős. Ennek mondjuk nem(csak) feltétlen Byrnes munkássága, hanem az ő szellemiségének ellenpólusát jelentő korszellemből, a posztmodern társadalom atomizálásából, az elváráshalmazból, a kényszerű megfelelni akarásból, s a mindezek okozta frusztrációból fakadó csömörnek és az élet iránti igenlés-vágynak köszönhető. A film néha megmosolyogtatónak ható dogmatikája szívből jövőnek is értékelhető, kapaszkodót adhat a korunkban elveszett egyéneknek, s bizony rádöbbent arra az egyszerűségre, hogy inkább gondolkodj pozitívan, inkább szeresd az életet, mint sem. Mondhatnánk azt is: kár izgulni, az úgysem segít – ám eme szarkasztikus és megdönthetetlen tételt sokkal szerethetőbb nyelvre fordítja át. Ez az optimizmus valóban szívmelengető, s ezért VALÓBAN megbocsátható a film közepes kivitelezése.

Mindezért mégis csak  ajánlani tudom a filmet: nem a kivitelezése, hanem a közölni akart szándék, mondanivaló okán. A pozitív életszemléletet sulykoló alkotások – már csak korszellemünk okán is – ritkák, így ilyen szempontból unicum ez a film.

Hangsúlyoznom kell: ne várjatok filmtörténeti csodát, sem briliáns alakításokat, sem mesteri párbeszédeket. Azok nincsenek A titokban… Ellenben van egy szerethető történet, egy tanmese és kapaszkodó, ami segíthet nehéz napjaink során, vagy ha erre nem vagytok fogékonyak, akkor is alkalmas arra, hogy összebújjatok a kedvesetekkel (vagy ha nincs, a kedvenc plüssállatotokkal) a film nézése során, s kellemesen, örömteli pillanatokat átélve szórakozzatok. Talán, csak ennyi a titok.

Adatlap:

Eredeti cím: The Secret: Dare to Dream

Év: 2020

Játékidő: 107 perc

Műfaj: családi, romantikus, dráma

Nemzetiség: USA, Kanada

Rendezte: Andy Tennant

Író: Rick Parks, Andy Tennant, Rebecca Brunstetter, Rhonda Byrne

Fényképezte: Andrew Dunn

Zene: George Fenton

Főbb szerepekben: Katie Holmes, Jerry O’Connell, Josh Lucas, Sarah Hoffmeister

Képek forrása: imdb.com