Beckman: Kényszerített erőszak, avagy Lőj és lásd

Keresztény akciófilm. Igen, jól látjátok, mert létezik ez a műfaj, amit az író-rendező-színész, David A.R. White honosított meg. White nem túl kiemelkedő színésztehetség, ellenben 2005-ben egyik alapítója volt a Pure Flix nevű csatornának, ami vallásos témájú filmek gyártásával és szolgáltatásával foglalkozik – így nem is csoda, ha a főnök olykor magára nézve forgat le bármit is. A probléma nem ez, vallását, meggyőződését mindenkinek, mindenkor tisztelni kell, ez nem is lehet bárminemű vicc tárgya, ugyanakkor mindez mentségül sem szolgálhat arra, ha valaki rossz filmeket készít.

Mert a Beckman rossz film. Története szerint egy bérgyilkos, akit maga White játszik, nagyon menő csávó, kisujjában a szakma (igaz, ezt a történet során nem tapasztalhatjuk, mert lépten-nyomon amatőr módon esik csapdába, s valóban csak a jó istennek köszönheti, hogy nem nyuvasztják meg vagy százszor), ám az utolsó akciója után egy templomba menekül, ahol befogadják, s pár hónap OKJ-s gyorstalpaló kiképzés után maga is tiszteletes lesz. Pár évvel később nevelt lányát elrabolja egy lánykereskedő szekta, így Beckman füstölő helyett géppisztolyt ragad, hogy hirdesse a „ha megdobnak kővel, lőj vissza sorozatvetővel” igét.

Alapvetően a „plébános úr fegyvert ránt” koncepció akár még cool is lehetett volna, azonban ehhez stílusra és némi büdzsére lett volna szükség. Igaz, a Pure Flix csatorna nem engedheti meg magának azt a luxust, mint a legnépszerűbb streaming szolgáltatók, hogy 2 filmre 4-600 milliót szánjon, ám egy tökös old style movie talán nem is igényel ennyit. Nos, Whiték 1,2 millióból hozták ki a tiszteletessé avanzsált bérgyilkos történetét, ehhez képest nem is néz ki olyan rosszul a film: az akciójelenetekben még spiritusz is lenne, a „benne-vagyok-a-korban-de-kemény-mint-a-Vidia” recept pedig már működött az Elrabolva– és a John Wick-sorozatokban egyaránt. A stílust és szó, ami szó, a film koncepcióját és részben a történetét is ezekből merítették, megidézve a Tízparancsolat egyik fontos törvényét: Ne lopj!

Igaz, jó szándékkal teszik az alkotók, mert a sok-sok akció közben elejtett gyilkosság mellett a bűn és bűnhődés, továbbá a keresztényi szeretet is citálásra kerül, ám mindezt nem ironikus jelleggel hirdetik, hanem White legmélyebb meggyőződéséből. Még ez is elfogadható lenne, ha jó monológok készültek volna a filmhez, mert mint tudjuk, önmagában az írás minősége nem kerül pénzbe, ellenben a forgatókönyv dialógusai nem sokkal különbek a Magyar Televízióból is ismert református ifjúsági percek fájó és gyermeteg dogmatizmusánál, mellyel sok mindent el lehet érni, csak éppen azt nem, hogy megváltást érezzünk, hacsak a műsor végének nyugtázásából fakadó felszabadító érzést nem tekintjük annak.

Mert a direkt a képünkbe történő mantrázás nem tesz jót sem a történetnek, sem a forgatókönyvnek, sőt, inkább eltávolít, mintsem közelebb hozza a hit ügyét: elég csak arra gondolni, hogy mennyire nem szerettük az oroszt tanulni, mikor kötelező volt, pedig…

És erre a „pedig”-re nem éreznek rá az alkotók, – s hogy magunkat idézzük: – „pedig”…

Igenis szükség lenne valóban erkölcsi mondanivalóval bíró, akár akciózsánerbe ültetett filmekre, ahogy azt sikerült anno Luc Bessonnak sikerült megcsinálnia a Leon, a profival. Ott volt koncepció, forgatókönyv, mondanivaló. Na jó, itt is van minden, de valahogy bátortalan, gyerekes és dogmatikus, s mint már mondtuk, lopott az egész, a Rambo V. hitéleti klónja az egész, csak éppen Stallone a maga módján sokkal többet elmond az élet értelméről, mint a Beckman alkotója, aki egyébként magát valóban a hit gyermekének tartja.

A klónozás amúgy nemcsak a sztorin, hanem az egész szereplőgárdán végig követhető. A főszereplő egyfajta T*sco gazdaságos Chuck Norris, de megtalálható a filmben Mark Ruffalo, Tommy Lee Jones szocreál minőségű másolata is, akárcsak William Baldwiné, akit momentán valóban William Baldwin alakít, de azt is rosszul: az egykori sztár nyilvánvaló alkoholista élete amolyan “rokkantnyugdíjazott Darth Sidiousszá” degradálja őt, miközben olyan marhaságokat kell mantráznia, aminek láttán lesír róla, hogy legszívesebben egy ültő helyében lehúzna egy üveg J*hnny W*lkert.

Alapvetően a szándékot értem és valóban egy tökös, mondanivalót is hordozó filmet lehetett volna készíteni, de valljuk be, a tehetség az valóban isten ajándéka, s az alkotók, ha jószándékot kaptak is az Úrtól, az előbbi osztásából bizony kimaradtak.

Ennek ellenére mégsem nagyon tudok haragudni a filmre, egy-két ötlet – mint mondtam – tetszetős benne, a büdzséhez képest az akciószcénák sem működnének rosszul, ha a néha elbaltázott vágással és kameramunkával leplezni tudták volna a színészek harcművészeti járatlanságát.

Na jó, most ez nem sikerült, lehet újra próbálkozni, igaz, arra már nem leszek kíváncsi, de istenszerető emberként most azt mondom: megbocsátok.

Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

 Eredeti cím: Beckman

Év: 2020

Játékidő: 97 perc

Műfaj: akció

Nemzetiség: USA

Rendezte: Gabriel Sabloff

Író: Tommy Blaze, Steven Keller, Gabriel Sabloff

Fényképezte: James Codeglia, Gabriel Sabloff

Zene: Will Musser

Főbb szerepekben: David A.R. White, William Baldwin, Burt Young, Jeff Fahey, Brighton Sharbino, Kira Reed Lorsch

Képek forrása: Beckman: Kényszerített erőszak c. filmből