Breach, avagy Bruce Willis? Felejtsd el!

Bruce Willis neve egykor minőségi filmeket feltételezett. Most is. Bár ez inkább kétes minőség. Ebből máris sejthetitek, hogy a mindenki John McLane-jének e filmje nem nyerte el a tetszésünket – és most nagyon píszik voltunk. Mert kulturális missziónk, ami mostanában legjobban hulladéktelepi turkálásra emlékeztet, most nagyon mellé nyúlt… Vagy inkább bele… De abba nagyon mélyen.

Szó se róla, a Breach története nem nagy szám, de mi már alaposan leadtuk az elvárásfaktort (momentán nincs). A kis bolygónkon az emberiségnek vírus okán kampec és az Új Földre tart az utolsó mentőűrhajó úgy, hogy aki lemarad, az kimarad. Erre szökik fel hősünk, aki felbruttósította szerelmét, aki momentán egy admirális lánya, így hárman reménykednek a szebb jövőben. Azonban az űrhajón megjelenik egy mutáns féreg és innentől elszabadul a pokol.

Pokol ám! De az akkor kezdődik, amikor elkezded nézni a filmet. Kis költségvetésű ez tény, de már kifejtettük korábbról, hogy attól még nem kellene, hogy rossz legyen. Ez viszont az. A film sztorija, de még a díszlete is, innen-onnan lopott – ez viszont csak politikailag (!!!) korrekt. A design hajaz az Alien praktikus világára, ez még azért tetszetős is lehet, de az egész művi, stúdióhatást kelt a rossz megvilágítás okán – pedig az inkább koncepcionális, mintsem pénzbeli kérdés, s ha az árnyékolásra jobban ráfeküdnek, akkor 1. kevesebb lámpára lett volna szükség – ez is egyfajta rezsicsökkentés, 2. a sötét jeleneteknek köszönhetően kevesebbet látsz a filmből – ez meg növelte volna a nézői elégedettséget.

A sztoriban van románc, felesleges kivagyiság, poénnak álcázott beszólások (nyugodj meg, nem fogsz mosolyogni rajta), és bugyuta megoldások. Mindent akar és semmit sem nyújt. A bugyutasága olyan, mint amikor tízévesen megírod életed első regényét, de kiderül, hogy mindent összeloptál azokból a filmekből, amiket valaha is láttál.

Egy sci-fi esetén fontos kérdés a látvány, a díszletekről szóltunk, a többiről nagyon nincs mit: borzalmas a CGI, a lövöldözések során a torkolattüzek az 1980-as évek (!!!) videójátékaira emlékeztetnek, a fegyvereket úgy rángatják, mint amikor hatévesen imitáltuk a lövéseket műanyag pisztollyal a kezünkben. A látvány hiányát akképpen kompenzálták, hogy pusztán pofátlan vágással semmit nem mutatnak meg, és végül… megjelennek a zombik.

Mert bizony, manapság, ha horror, akkor zombi: nagy fantáziát nem igényel – kend be a színészek arcát trutyival, aztán mondd, hogy járjanak úgy, mintha most jöttek volna a sarki késdobálóból és hörögjenek akként, mintha kevertet hánynának. Nem mondom, hogy nem leleményes megoldás, ellenben vótmá, de csak egy év alatt több zombifilmet kaptunk, mint Korona-hullámról való bejelentést, így az unalomfaktor pipa, amit csak erősít a semmitmondó jelenetsorok halmaza, a tempónélküliség és a céltalanság, ami nemcsak a forgatókönyvből olvasható ki, hanem a színészek lelketlen játékából is, amiből azt szűrtem le: ők tényleg igazi zombik. Mindehhez művészinek látszó kameramozgást társítottak, de a kép úgy rángat, hogy az operatőrről egy dolgot tudok biztosan elmondani: be volt rúgva.

A KGST-módon összegereblyézett megoldások igazak a színészi gárdára, amit úgy válogattak össze, hogy mindenki emlékeztessen valakire az A-listások közül. El is tudom képzelni a castingot.

  • Jodie Fostert meg tudjuk fizetni?
  • Nem.
  • Akkor keressünk egy hasonmást.
  • Ed Harrisre van gázsi?
  • Nincs.
  • Akkor megfizetünk egy hasonmást.
  • Matthew McConaughey…? Tudom, tudom, nincs pénz, majd megfizetünk egy hasonmást! Tom Sizemore?
  • Legyen inkább hasonmás.
  • Ki legyen még?
  • Bruce Willis…?
  • Múltkor már magyar energiaitalt reklámozott! Jó nagy sz@rban lehet, kérdezzük meg!
  • Nem hiszed el, elvállalta!

Hogy emeljék a tétet az egykor szintén jobb napokat látott Thomas Jane (Háborgó mélység, Hung – Neki áll a zászló) is szerepet kapott, de a forgatókönyv olvasásakor nyilván úgy elszégyellte magát, ami látszik is az arcán: mimikája olyan, mint aki ecetet ivott hárslevelű helyett, csalódottságában kb. 4 percesre redukálta le a szerepét.

Az egész szereplőgárda egy T*sco gazdaságos Hollywood-klón, és még Bruce Willis is az. Önmagát játssza el, de azt is rosszul.

Bruce Willis az elmúlt években mindent megtett, hogy lejtmenetbe kerüljön, rossz választásaival és lesz@rom hozzáállásával. Egyébként csak marketingfogás, hogy ő a főszereplő, szerepe mellékhelyiséges – mivel a takarítóbrigád főnöke, így vécécsészébe illő alakítása testhez álló.

Mert látszik rajta, hogy unja az egészet, nincs kedve egy morzsányit sem beletenni a dologba, motivációja ennyi: köhögd a zsét és én odateszem a nevemet. Felejtsd hát el, hogy a Die Hard-sztárja volt, nagyot alakított a Ponyvaregényben vagy a Hatodik érzékben. Az a múlt. Bruce Willis nincs többé, mimikája csak arra jó, hogy ő is demonstrálja, hogy herótja van attól, amiben (nem) játszik, akciójelenetre ne is számolj tőle, a Breach-beli „alakítását” akár az igazolványképe is rutinból hozta volna.

Nem lehet jót elmondani sem a Breach-ről, sem az öreg Bruce-ról. Míg az előbbi amatőr, és annyira rossz, hogy már röhögni sem lehet rajta önfeledt gúnnyal megáldott lelkünknek, addig az utóbbi öntelten undorodó és lelketlen – büdös már neki a munka, mondjuk ki magyarul. Ilyen hozzáállás láttán azonban csak annyi jósolható, hogy lesz még lejjebb, s egy idő után már a producerek is ódzkodni fognak, hogy egy árva petákot is kifizessék a nevéért, ha már az alakításáért nem. Mert ami nincs, azt nem lehet megvenni. Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: Breach

Év: 2020

Játékidő: 93 perc

Műfaj: sci-fi, akció, horror

Nemzetiség: Kanada

Rendezte: John Suits

Író: Corey Large, Edward Drake

Fényképezte: Scott Glasgow

Zene: Will Stone

Főbb szerepekben: Bruce Willis, Cody Kearsley, Rachel Nichols, Kassandra Clementi, Ralf Moeller,

Képek forrása: A Breach c. filmből