Dűnére várva

Közhelyszámba megy, hogy az év leginkább várt filmje a Dűne legújabb filmes feldolgozása, aminek egyik legnagyobb vonzereje Denis Villeneuve – aki csodát teremtett a Szárnyas fejvadász folytatásával -, természetesen a megfilmesítésre váró alapmű mellett. Mert bizony az 1965-ben megjelent Frank Herbert-klasszikus a sci-fi irodalom egyik megkerülhetetlen alapműve, a futurisztikus világ mellett a mélyrétegű mondanivaló, világlátása, s olykor meditációra is alkalmas bölcseletek azok számára is élvezhető olvasmányélményt nyújtanak, akik amúgy ódzkodnak a tudományos-fantasztikus világoktól.

Herbert a remekművét csak meglehetősen későn, a nyolcvanas években folytatta a Dűne Messiásával, amit még 4 kötet követett. A Dűne örökségét és világát később a fia Kevin J. Andersonnal együttműködve bővítette.

A több száz oldalas alapművet sokáig megfilmesíthetetlennek tartották, s számos produkciós cégnek tört bele a bicskája. Alejandro Jodorowskynak is több évnyi előkészület után mutatott fityiszt a stúdió, nem is csoda: a grandiózus költségvetést igénylő filmet – amiben szerepet vállalt volna Orson Welles, Mick Jagger, a látvány: Moebius és H.R. Giger (Alien) tervezte, a zenéjét pedig a Pink Floyd szerezte volna – egyfajta 12 órás LSD-trippnek képzelte el. Az elvetélt produkcióról külön dokumentumfilm is készült.

A stúdiók nem adták fel, többek között Ridley Scottot is megkörnyékezték a rendezésével, aki azonban a Blade Runnert választotta, végül a sztori David Lynchnél kötött ki, s jól pofára is esett vele. A moziba kerülő alkotás – a produceri vágásnak köszönhetően – sete-suta, emészthetetlen, talán a látványtervek azok, amelyek csettintésre méltóak, s hiába a korrekt színészgárda, a produkció több, mint megosztotta a nézőket. Lynch maga is le akarta róla tiltani a nevét, s esküdözött, hogy az ő, közel négyórás változata sokkal jobb – ezt el is hisszük neki, mert az alap film valóban zagyva, de a látottakból is leszűrhető pár olyan következtetés, ami alapján legfeljebb csak kíváncsiak lehetünk rá, semmint, hogy azt szerethessük.

A Dűne később számítógépjátékon aratott sikert, majd a 2000-es évek elején egy háromrészes sorozat dolgozta fel Herbert klasszikusát, amihez később, a Dűne gyermekei címen el is készült a folytatás – a folytatásregényeket véve alapul. Bár a végeredmény technikai szempontból megmosolyogtató volt (elvégre low budget alkotásról volt szó), de a fogadtatás, főleg a rajongók részéről kedvezőnek látszott, olyannyira, hogy már abban az évtizedben felmerült egy mozis szuperprodukció ötlete. Ebből csak Villeneuve színrelépésével lett valami, aki kétrészes produkcióban képzelte el Herbert alapművét, a 2020-ra tervezett, de a Covid miatt idén debütáló produkció így csak a monumentális regény első felét fogja tartalmazni. Ez nagy kockázat, hiszen a második rész még előkészületi fázisban van, s félő, hogy ha a nyitófilm megbukik, akkor megint csak a nézők maradnak hoppon.

Aggodalomra azért van ok, mert hiába a lenyűgöző előzetes, a valószínűleg a gender-hullámnak köszönhetően megváltoztatott karakterek, a Dűne amúgy is nehezen emészthető világa nem biztos, hogy “nézőkompatibilis”, ugyanakkor Villeneuve valóban képes lehet a mély tartalmat összeegyeztetni egy szuperprodukcióval, s akár a meditatív stílusával egy különleges élményt nyújtani.

A filmet csak októberben mutatják be mozis forgalomban, addig is a Velencei Fesztíválon inkább pozitív kritikákkal illették a művet, sőt, van aki a Gyűrűk urához vagy a 2001 – Űrodüsszeiához hasonlította a művet, bár a negatív kritikák is megjelentek, melyek között természetesen a „megosztó” jelző is szép számmal megjelent.

A választ még nem tudjuk a kérdésre, hogy is sikerült az új Dűne.

Mi azért reménykedünk és megnézzük, s amit láttunk, beszámolunk róla.

De csak objektíven.

A hivatalos előzetest itt tekinthetitek meg:

Képek forrása: imdb.com