Éjféli égbolt, avagy Súly-talanság

Szeretjük a science-fictiont, a futurisztikus világok mindig is izgalommal töltött el minket, ugyanakkor, mivel a műfajt nem kötik a tér és az idő kötöttségei, sőt, azt gyakran feje tetejére is állítják, rendkívül alkalmas arra, hogy szinte valamennyi műfajjal – kaland, horror, akció, vígjáték, romantika – társítható. A sci-fi különösen a drámával alkot igencsak komoly duót, s ezáltal létünk legfontosabb kérdései boncolgathatók: honnan jöttünk, hová tartunk, mi végre vagyunk a Földön vagy éppen a világűrben. Ezen a téren számos remek produkció készült már, mint a 2001: Űrodisszeia, a Solaris (természetesen a Tarkovszkij-féle változatra gondolunk), melyek okkal és joggal váltak a filmtörténet klasszikusaivá. Nos, az Éjféli égbolttal ez nem fog megtörténni.

Pedig nem lehet azt mondani, hogy a George Clooneytól távol állna a műfaj, a Gravitáció osztatlan siker volt, de Soderbergh Solarisa is illett hozzá. Ez a két film számára is meghatározható lehetett, hiszen a streaming-szolgáltatáson keresztül elérhető Éjféli égbolt egyszerre hordozza e két film jegyeit: az előbbiből az űrhajós-drámát, az utóbbiból pedig a céltalan unalomfaktort vette át.

Tény, hogy az Éjféli égboltnak már – egyébként Magyarországon regényformátumban is olvasható – alaptörténete sem egy pörgős akciódömping: az egy ember- és emberiségdráma filozófiai és morális hangnemmel.

Az emberiség a végnapjait éli és a súlyosan beteg tudós, Augustine az evakuálás helyett azt választja, hogy a Földön marad, s figyelmezteti a visszatérő űrhajókat arra, hogy kerüljék el anyabolygónkat, melynek mostohagyermekei voltunk. Augustine ifjú tudósként felfedezett ugyan egy bolygót, ami alkalmas lenne az emberiség túlélésére, s bízik abban, hogy felfedezésének eredményéről is tanúbizonyságot szerez. Augustine, az utolsó ember a Földön, egyszer csak egy titokzatos kislányra talál, Iris személyében, miközben valóban a bolygónk felé tart az az űrhajó, ami bebizonyíthatja a tudós igazát.

Ha sarkítjuk a film sztoriját, akkor az csak annyi: egy ember és űrhajó próbál egymással rádiókapcsolatot teremteni. Ez még nem lenne baj, de az már igen, hogy nem érdekel, sikerül-e nekik. De tényleg nem érdekel! Ám nem azért, mert szkeptikusan álltunk a filmhez, hanem azért, mert érdeklődésünket elvesztettük valahol. És ez a rendező-színész Clooney hibája.

George Clooney színészként sztárrá, rendezőként pedig igazi művésszé avanzsált: Egy veszedelmes elme vallomásai, a Good Night and Good Luck meglepően jó volt, s meggyőződhettünk róla, hogy mindenki Ross dokija valóban több egy sármos szépfiúnál. Most azonban valahogy mellényúlt: vagy a téma nem volt számára megfelelő (ezt azért nem hinnénk) vagy egyszerűen megöregedett (ez tény, de jól áll neki amúgy) vagy a „jóvanazúgy!” felkiáltással késznek tekintve alkotását, hagyta a fenébe az egészet, mivel készítés közben maga is rájött, hogy marha unalmas lett, amit csinált.

Tény, hogy egy sci-fi és egy majdnem kamaradráma nehezen passzítható össze, de nem is lehetetlen. Sőt: legjobban a filmnek azon jelenetei működnek, amikor csak Clooney, mint földi remete magányát láthatjuk, átérezzük betegségét, szenvedését és a nézőnek is fáj, amikor naponta a vécé felett hány, mint a lakodalmas kutya. E szcénákban megmutatkozik színész-rendező tehetsége. Üde színfolt a tündéri kislány rejtélyes feltűnése, s kezdetben fel is veti az izgalmas kérdést, hogy ki lehet ő. Ez az izgalomfaktor azonban megszűnik, méghozzá a másik szál, az űrhajó legénységének bemutatásával. Ott az egész úgy félremegy, mint részeg aratómunkás a gabonasoron.

Az űrhajó személyzetének tagjai, bár nincsenek sokan, mégis felszínesek maradnak, egyikről sem tudunk meg semmi érdemit ahhoz, hogy kötődjünk hozzájuk, még a Felicity Jones által alakított hősnőről sem. Ha a néző nem kötődik senkihez, úgy a dráma sem működik. Márpedig most ez a helyzet. Sem a castinggal (az egyébként sokszor foglalkoztatott Kyle Chandler, aki egy 50-es évekbeli westernhez csodálatosan illene, de azon túl minden filmből egyszerűen kilóg, még akkor is, ha A Walt Street farkasáról van szó), sem pedig az űrhajósok egyébként nem túl cizellált háttértörténetével sem sikerül elérni a legcsekélyebb azonosulást sem, holott ennek kiépítésére lett volna idő bőven. Így viszont csak annyit ért el a film, hogy súlytalan (és most nem a gravitáció hiányára gondolok) szereplőinek egyike halálát unott arccal nézi végig az, aki addigra nem aludt be a produkción. A drámaiság hiánya így megpecsételi a film és a kíváncsi néző sorsát, olyannyira, hogy a csattanó láttán csak annyit jegyez meg a néző némi felszabadultságot érezvén: ez azt jelenti, mindjárt vége.

S mindezt olyan lomha tempóban kapjuk, aminek láttán a labdarúgó bajnokság megye 3. osztálya jut az eszünkbe. Hangsúlyoznunk kell, hogy nincs bajunk a lassú elbeszélő stílussal, ha az karakterépítésre, a történet elmélyítésére, feszültségkeltésre, atmoszférateremtésre stb. szolgál. De itt az egész egyrészt céltalan, másrészt a film ütemezési problémájával, valamint harmadrészt azzal az alkotói törekvéssel magyarázható, hogy most nagy és művészi dolgot fogsz látni. A műtét sikerült, a beteg meghalt, mondhatnánk okkal-joggal. Persze lehetnénk optimisták, mert a film hosszabb is lehetne, de hála az égnek, a rendező ezzel már nem büntet, érezvén, hogy amit eddig kirótt ránk, az több mint elég volt. A mozi aránytalansága a két történetszál váltakozását illetően is tapasztalható: egyik a másik rovására van elnyújtva, ami komoly vágási problémákban jelentkező dramaturgiai hiányosságot feltételez.

Egy sci-finél elkerülhetetlen kérdés a látvány. Trükkök terén nem áll rosszul az alkotás, a sarki légkört is jól megidézték, ugyanakkor az űrhajóban játszódó részek, többek között a megvilágítás és a díszlet dízájnja, a rossz térkihasználás okán, már siralmasan nézni ki: lesír róluk, hogy stúdióban vették fel őket, s ezért egyfajta ’90-es évek vége, 2000-es évek elején látható tévéfilmes hatást kelt, ami szintén illúzióromboló. A mozihoz a zene sem tud sokat hozzátenni, az, az end credit kivételével szimplán rossz, oda nem illő.

Nos, 2020-ban több csapás a moziszerető közönséget, s azt Clooney legújabb produkciója sem tudta feledtetni. Érződik a művészi ambíció, csak éppen jön át, ellenben a semmihez nem fogható unalomfaktorral. Ha egy film rossz, még túl tudjuk magunkat tenni rajta, mert lehet, hogy szórakoztat, ha mással nem, a katasztrófaturizmushoz hasonló néző perverzió érvén, de ha céltalanul unalmas egy alkotás, akkor… Az bizony, megbocsáthatatlan bűn.

Adatlap:

Eredeti cím: The Midnight Sky

Év: 2020

Játékidő: 119 perc

Műfaj: sci-fi, dráma

Nemzetiség: USA

Rendezte: George Clooney

Író: Mark L. Smith

Fényképezte: Martin Ruhe

Zene: Alexandre Desplat

Főbb szerepekben: George Clooney, Felicity Jones, David Oyelowo, Caoilinn Springall, Ethan Peck,  Kyle Chandler, Tiffany Boone

Képek forrása: imdb.com