Filmmúzeum: 30 éves A szamuráj zsaru

Amikor múzeumokban barangolunk, nyilván találunk olyan alkotásokkal, amelyek megragadnak minket szépségükkel, tökéletességükkel, de természetesen szembesülünk olyan művekkel is, amik rosszak és/vagy rondák. Hasonló a helyzet a filmekkel is. Nos, A szamuráj zsaru, ami idén tölti be a harmadik X-et, egy sajátos alkotás: mindennek a legalja, sőt, mi több: kínzóan ég bele a retinánkba, agyunkban ilyen károkat csak egy tízkilós kalapács tudna elérni, de mégis megragad minket. Miért is van ez? Mert ez annyira rossz, hogy az már jó. És ezért vált kultikussá.

Pedig az Iránban rendezőnek tanult író-rendező Amir Shervan nyilván nem úgy képzelte el a pályáját, hogy az Ed Wood klasszikusaihoz vagy Tommy Wiseau The Roomjához mérhető szemétkupaccal válik ismertté. Esetében pedig ez történt. Miután közel-keleti munkái után az Egyesült Államokban kapott lehetőséget, úgy gondolta, hogy tanulmányozza a sikeres filmeket és azok alapján elkészíti a nagy művet.

Nos, A szamuráj zsaru az akkor oly népszerű Halálos fegyver receptjét követi: hosszú hajú macsó csávó, egy két lábon járó armada csávó és elegánsba öltözött, viccesnek látszó, (de távolról sem az) afro-zsaru története ez, melyben leszámolnak a japán gengszterekkel. Klónfilmről van szó, igaz, a Tesco gazdaságos fajtából. Mivel népszerűek voltak a harcművészeti filmek, kézenfekvő volt, hogy hősünk maga lesz a szamuráj, aki ismeri a távol-keleti kultúrát és perfekt japán, amit pusztán annyival demonstrál, hogy a katana egy japán kard. Persze a filmben feltűnik egy folyton ideges főnök, aki úgy káromkodik, mint a kukásbrigád reggel fél hatkor, no meg vannak szemrevaló hölgyek (mit szemrevalók, irtó dögösek – ezt csak így: objektíven), akiket mind kardélre hánynak, és mivel a szexmozik is virágoztak, így ez utóbbi kijelentést is kifejezetten ebből az aspektusból értsétek.

Az akciófilmet egyébként gerillamódszerekkel vették fel: volt olyan jelenet, aminek forgatásához nem rendelkeztek engedéllyel, így az egész amatőrfelvételnek tűnik. Tudni kell továbbá, hogy minden képsort csak nappal vettek fel, mivel a rendező nem tudta miként kell a megvilágítást eszközölni éjszakai felvételek során.

Amikor a mozi forgatása befejeződött és próbálták összerakni az alkotást, rádöbbentek, hogy a fele hiányzott, így utóforgatást rendeltek el. A főszereplő, Matthew Karedas egy másik szerepe kedvéért addigra levágatta hosszú sörényét, így a haját egy női parókával pótolták. Karedas, aki amúgy rádöbbent, hogy nem ezért a filmért fognak rá majd emlékezni (mekkorát tévedett, édes istenem, mekkorát 😀 😀 😀 😀 😀 ), úgy is állt hozzá az utóforgatáshoz: széttrollkodta az egészet, az amúgy sem kimagasló alakítását még bénábbá tette. Egyes jelenetekhez nem állt rendelkezésre a teljes stáb, így többször is külön-külön vették fel a szövegüket (egyébként hiába, mert technikai problémák miatt az egészet utólag le kellett szinkronizálni), ezért nem egyszer snittről snittre változnak a fényviszonyok is. Hogy onnan lopjunk, ahonnan lehet-elv következetessége a film zenéjén is érződik: olyannyira gépi, de egyébként oda nem illő zene szól az egyes jelenetek alatt, hogy az már-már a Nintendo játékot idézi.

A filmben egyébként rengeteg akciójelenet van, dicséretes a törekvés, de a kivitelezés több, mint röhejes. Egyrészt lesír mindenkiről, hogy amatőr, másrészt a felgyorsított képsorok olykor még burleszk-hatást is társítanak, így komolyan venni semmiképp sem lehet. A jelentek közötti kontinuitás nem létezik, a dramaturgia oly hiányos, mint a Kalányos család fogsora. Vágástechnikáról sem nagyon lehet beszélni, a darabos és amatőr kivitelezés a Hungária körút útburkolatára emlékeztet. És a színészi játék? Borzalmas, akárcsak a forgatókönyv. A csajokon kívül semmi pozitívumot nem lehet elmondani. Ennek a filmnek nem hibái vannak, mert az egész film egy hiba.

Ha tételes hibajegyzéket kellene összeállítanunk, az hosszabb lenne, mint a Lenin-összes, de szakadjunk meg, pont ezért szeretjük ezt a filmet. Tudjuk, hogy megközelítésünk egyfajta perverzitásból fakad, s leginkább cinematológiai katasztrófaturizmusként jellemezhető, de, higgyétek el, megéri megnézni!

Ezek után nyilván elvárjátok, hogy adjunk ízelítőt a hibákból. Ezt meg is tesszük, ha nem tennék, őrült nagy bűnt követnénk el, meg bevalljuk, magunk is kifejezetten készültünk erre. De csakis a teljesség igénye nélkül!

Először is a legmenőbb párbeszédek!

A rendőrnő leszól helikopterből a hősünknek, akit nemes egyszerűséggel csak Joe-nak hívnak:

Rendőrnő: Csak keményen, tovább!

Joe: Nekem kemény, a tiéd meleg?

A rendőrőrsön egy nő odaszól Joe-nak, aki éppen belép az ajtón:

A nő: Te kint vagy vagy bent?

Joe: Szivi, én mindig bent vagyok!

Egy huncut nővérke és Joe párbeszéde. (Megjegyzés, akkor találkoznak először…)

Nővérke: Nos, hogy tetszem neked?

Joe: Nagyon tetszel.

Nővérke: Megtapogatnál, ugye?

Joe: Persze, mi az, hogy.

Nővérke: Randevúznál velem?

Joe: Hát persze.

Nővérke: Megd…nál engem?

Joe: Igen.

Nővérke: Nos, lássuk mekkorád van!… Nem érdekel, mert túl kicsi méret.

Joe: Túl kicsi? Pontosan mekkora kéne neked? Mint egy elefántté?

Nővérke: Téged körülmetéltek?

Igen, jól olvastátok! Ezek a párbeszédek nem egy pornófilmben hangoztak el, s ma akár joggal rásüthetnék a szexista bélyeget, de akkoriban más idők jártak.

Természetesen meg kell emlékeznünk azon momentumokra is, hogy a menekülő furgon háromfős személyzete legalább öt halált hal, vagy két ütés között változik a napszak, vagy hogy harc közben Joe-ról lehúzzák a parókát, majd ugyanazon mozdulattal visszateszik a fejére, vagy amikor egy méternyi széles gengszter húszcentis fa mögé próbál elbújni, vagy az agyonlőtt gengszterek úgy esnek el, mint egy részeg segédmunkás. És hosszan sorolhatnánk!

Higgyétek el, minden jelenet el van rontva. Kijelentésünkre persze hitetlenkedve kérdezhetnétek: Minden? És mi válaszolnánk: Minden. Mire ti: Minden jelenet rossz? Mire mi: Nincs kivétel, mind az.

Bizton állíthatjuk, ha ez a film nem lett volna ennyire elbaltázva, sosem válik ismertté. No persze, a bemutatója évében nem volt sikeres a mozi, mivel filmszínházakba már nem került el, így egyből VHS-re száműzték az alkotást. Ami mára a közröhejes minősége okán kultusszá vált – sőt, azóta, 2017-ben folytatása is született.

E kultusz titkát akartuk megkeresni, s megtaláltuk. Ha objektíven nézzük, nincs titok, magunk is úgy találjuk: ez a film borzalmas, egy celluloidpazarlás, az esztétika elleni kamikaze-támadás, egy filmkritikai harakiri. Viszont a permanens röhögőgörcsök, amiket okozott A szamuráj zsaru (a szomszédok feljelentettek minket azóta csendháborításért…), szinte gyógyírként hatottak testünkre és lelkünkre egyaránt, ezért kóros depresszióban szenvedőknek kifejezetten ajánlott.

Mert ez a film kényezteti a kritikai gúnnyal megáldott lelkünket, s egyfajta bűnös élvezetet nyújt, igen magas szórakoztatófaktor keretében, ha már minőséget nem. És a mai, depresszióval övezett világunkban, már ennek is örülni lehet.

Adatlap:

Eredeti cím: Samurai Cop

Év: 1991

Játékidő: 96 perc

Műfaj: akció

Nemzetiség: USA

Rendezte: Amir Shervan

Író: Amir Shervan

Fényképezte: Douglas Slocombe

Zene: John Williams

Főbb szerepekben: Robert Z’Dar, Matthew Karedas, Janis Farley, Mark Frazer, Melissa Moore, Cameron Oppenheimer, Dale Cummings, Gerald Okamura

Képek forrása: A szamuráj zsaru c. filmből