Filmmúzeum: 30 éves az Oscar

Sylvester Stallone a Rocky– és a Rambo-sorozattal ’80-as évek ikonikus sztárjává vált, legendáját csak növelte, hogy a vasfüggönyön rosszabbik oldalára több filmje is csak a kalózvideósoknak köszönhetően kerülhetett, így német szinkronnal és fahangú narrátor társaságában élvezhettük több produkcióját is. Az Olasz Csődör és az Osztrák Tölgy akkori vetélkedéséből a nézők jöttek ki győztesen, kétes minőségük ellenére is élveztük a dömpingben áramló akciófilmjeiket, így nagy meglepetést okozott viszont az, amikor a jó öreg Arnie a vígjáték műfajában próbálta ki magát, s az eredmény önmagáért beszélt – az Ikrek óriási siker volt világszerte.

Sly – aki nem akart lemaradni a versenyből – szintén próbát tett a műfajban, ennek első kísérlete az idén 30 éves Oscar volt. Tény, hogy Stallonének jól áll a humor – az 1990-ben készült buddy movieja, a Tango és Cash szintén szépen hozott, s vált kultuszfilmmé a rajongók körében, ám az akciókomédia még mindig belefért Sly nézőközönség által elvárt zsánerébe. Furcsa is volt a választása, hogy az Oscarban elvállalta Franco Provolone szerepét, a történet, ami Claude Magnier 1958-as színdarabján alapul, megélt egy Louis De Funes-féle feldolgozást is.

Az alaptörténet azonban kortárs jellegű műnek értékelhető, az amerikanizált változatban – melynek rendezője, John Landis (Amerikába jöttem, Szerepcsere) már a ’80-as években meg akarta filmesíteni a darabot a Blues Brothers sztárjával, John Belushival – a világválság és a szesztilalom idejébe helyezték át a sztorit, a polgári életet élő bankárból pedig olasz maffiózó vált. Oscart egyébként a forgatókönyvét társszerzőként jegyző Jim Mulholland alakította, ami szintén újdonságnak számított Sly karrierjében – hiszen alapvetően Stallone volt a mozijainak az írója, s többször is hangoztatta: inkább tartja magát írónak, mintsem színésznek. Azzal, hogy hagyta, hogy átadja a gyeplőt más íróknak, a kilencvenes évekbeli karrierjén nyomott is hagyott, s a lejtmenetet az Oscarral kezdte meg: s ez úgy is értékelhető, mintha kicsit kiengedte volna a gyeplőt a kezeiből.

Mert a film hatalmasat bukott az Egyesült Államokban, a 35 milliós büdzséből mindössze 23-at hozott vissza, a nézők és a kritikusok egyaránt gyűlölték, sőt, három Arany Málnára is ítélték (legrosszabb rendező, legrosszabb főszereplő, legrosszabb női főszereplő) – ugyanakkor Európában szép sikereket ért el a produkció.

Nem mondható viszont el, hogy az alkotók ne vetettek volna be mindent: a sztárparádé óriási, igényesen van fényképezve, a díszletek is korrektek, sőt, Sly-nak nagyon is jól állt a komikusi szerepkör. A forgatókönyvre és a tempóra sem lehet panasz, unatkozni nem lehet alatta, a poénok is jó ütemben érkeznek, s számos beszólás szállóigévé vált – de valami a jenkik szerint félrement.

Az USA-beli elutasítottság oka több, nyilvánvaló okra vezethető vissza:

  1. Az Oscar európai hagyományokat követő darab, s ezen az amerikanizált környezet sem ellensúlyozza – így az amerikai közönség számára nem kellően fogyasztható.
  2. A film nem az akkor már népszerűvé váló fingós-böfögős komédiák vagy a filmparódiák stílusát, hanem a „tévedések vígjátéka” receptjét követi – így kell némi intelligencia is annak teljes élvezetéhez.
  3. Színházi darab adaptálásáról volt szó, viszonylag korlátozott helyszínnel, a teret az amerikai alkotók próbálták ugyan bővíteni, de még így is ingerszegény volt az akkori közönség számára.
  4. Az amerikanizált környezet avitt a kor szelleméhez képest, a színészek játéka bár briliáns, mégis teátrális, amihez ráadásul a blődli eszközeit is társították, de ez csak furcsa egyveleget adott a nézőknek.
  5. Slytól, a kirobbanó akciók hősétől nem ezt várták a nézők, annak ellenére, hogy alakítása nagyon is szerethető.

Mindezek ellenére hazánkban kultuszfilmmé vált, ez többek között köszönhető a zseniális magyar szövegnek és szinkronnak: a legkisebb szerepekre is neves színészeket találtak a produkció magyarosítása során.

Az Oscar objektív szemmel valóban nem nélkülözi a teatralitást, ezért valóban jobban működhetne színdarabként, ebben is szívesen megnéznénk Stallonét, a blőd viccek pedig valóban kizökkenthetik a nézőt. Ugyanakkor a forgatókönyv csavarjai, a zseniális és nem kevés poén rendkívül élvezetessé teszik az alkotást.

Nem hibátlan, mégis, elsősorban az európai kultúrkörökben, megbocsáthatók ezek, a színházi világ elfogadottabb jellege és nagyobb múltra való kitekintése okán. A filmben látható sztárparádé pedig külön ajándék a nézőknek.

Az Oscar sajátos bűnös élvezetet nyújt, az élvezeti értéke és az időtlensége már a bemutatásakor is koravén stílusnak köszönhető.

Összességében remek perceket nyújt az Oscar annak, aki önfeledt, tét nélküli szórakozásra vágyik, aki viszont a jó útra térő maffiózó szerepében való poénkodást idegennek tartja az Olasz Csődörtől, azok – az elvárásaik  okán is – csalódottan fogadják a produkciót, pedig számukra is tartalmaz meglepetést a film. És, ha csak kis nyitottság van ez iránt, még roppantmód élvezni is fogják. Mi viszont újra, meg újra megnézzük majd.

Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: Oscar

Év: 1991

Játékidő: 109 perc

Műfaj: vígjáték

Nemzetiség: USA

Rendezte: John Landis

Író: Michael Barrie, Jim Mulholland

Fényképezte: Mac Ahlberg

Zene: Elmer Bernstein

Főbb szerepekben: Sylvester Stallone, Ornella Mutti, Linda Gray, Chaz Palminteri, Tim Curry, Kurtwood Smith, Kirk Dogulas, Marisa Tomei

Képek forrása: imdb.com