Filmmúzeum: 35 éves A bolygó neve: halál

Folytatva filmmúzeumi kirándulásunkat, egy idén 35 éves klasszikusra bukkantunk. Kétségtelen, hogy az 1979-es Alien, vagy, ahogy magyarul megismerhettük, – egyébként idén januárban pont 40 éve bemutatott – A nyolcadik utas a halál hatalmasat robbantott, frászt hozva a mozinézők millióira. Nem volt kétséges, hogy Ridley Scott sci-fi-horrorját folytatni kell, azonban arra igen sokat kellett várni. De megérte!

A folytatásfilmeket illetően közhelynek minősül az a kijelentés, hogy rosszabbak, mint az eredeti, kiinduló alapmű, s 1986-ig a Keresztapa II (legalábbis a kritikusok szerint), A Birodalom visszavág volt az, ami felül tudta múlni a sorozatindító mozit. Persze ide sorolhatnánk a Rambo 2-t is, ami anyagilag bombát robbantott, s a közönség is szerette – legalábbis az USA-ban –, momentán ikonikussá is vált, de tény: egyszerű volt, mint a faék, s leginkább a heroikus fegyverpornó kategóriába tartozott (ennek ellenére, vagy pont ezért, mi is szeretjük!), s momentán az a James Cameron írta az alapjait, aki az Alien folytatásáért is felelős volt.

Visszatérve az „idegen kettőre”, elmondható: nem volt könnyű szülés. Cameron 1983-ban kezdett el dolgozni a vázlatokon, s egy-két vizsgafilmen, továbbá filmes trükkmunkán kívül csak a Piranha II: A repülő gyilkosok fűződött a nevéhez, ami annyira rossz volt (persze ez nemcsak Cameron hibája volt, hiszen csak beugró rendező volt e borzalom elkészítése során), hogy az majdnem a filmes karrierjébe került. Okozott is fejfájást, s lidérces álmokat a kamionosból rendezővé avanzsált nagypofájú kanadainak, többek között vizionálva a Terminátor figuráját.

Walter Hill producer csak annyi instrukciót adott Cameronnak, hogy legyenek a szkriptben katonák és térjenek vissza az első filmben látott bolygóra, a többit az író-rendező alkotta meg, aki komolyan is vette a munkáját. Gondot fordított az alienek fejlődésére, az univerzumuk tágítására, a főhősnő, Ripley szerepét is mélyítette. A kész forgatókönyv olyan jó lett, hogy a közben a Terminátoron dolgozó Cameronnak a Fox sajátos ajánlatot tett: bevárják a halálosztó gépezet történetének a forgatását, s csak aztán esnek neki az Aliensre keresztelt projektnek.

A forgatás büdzséje 18 millió volt, ami bár meghaladta az eredeti mozifilm költségvetését, a nyolcvanas évek közepén azonban ez az összeg közepesnek is alig volt mondható. (Összehasonlításul: az 1984-es Dűne 40-50, az 1983-as A Jedi visszatér 32 milliós projekt volt.) Nem csoda, hogy szükség volt az alkotói leleményre és fantáziára a produkció elkészítéséhez. A vérszomjas űrszörny kosztümből mindössze hat darab készült el, így jó vágásokkal oldották meg a kérdést, míg a hibernátortermet tükörfallal tágították, s sokszorozták meg az űrfridzsiderek számát. A drog, s feltehetőleg a szexuális abberáltsága táplálta szürrealizmusáról hírhedt H. R. Grigger bestiáit most Carlo Rambaldi helyett (akinek nevéhez fűződik a King Kong, az eredeti Alien és E.T. is) helyét a Terminátoron is Cameronnal dolgozó Stan Winston valósította meg, a film ikonikus királynőjét viszont maga a rendező tervezte meg.

A folytatásfilmek során természetesnek tűnik, hogy az eredeti mozi főszereplője visszatér, ez most azonban nem volt olyan egyértelmű. A Ripleyt megformáló Sigourney Weaver leszögezte, köszöni, de nem kér a projektből,  így Schwarzeneggernek és ügynökének kellett közvetítenie az ügy érdekében. Végül Weaver leszögezte, hogy csak akkor vállalja el a folytatást, ha meghal (ez a harmadik részben összejött), szexelhet egy aliennel (ez a negyedikben majdnem összejött) és nem kell fegyvert fognia (ez nem jött össze). A karakterét viszont olyan szépen megírták, hogy Weaver az alakításával Oscar-jelölésig jutott el, ami igen nagy szó, főleg, ha figyelembe vesszük a film műfaját.

A többi szereplő is megérdemel néhány szót. A Hicks tizedest alakító Michael Biehn a produkcióba később ugrott be, mivel eredetileg a szerepre kijelölt James Remart Cameron kirúgta, mint ama bizonyos macskát… Biehn egyébként a Terminátoron is együtt dolgozott a a kanadai író-rendezővel, akárcsak a menetrendszerű androidot alakító, a forgatáson a robotdzsuvát „alakító” tejszármazékoktól ételmérgezést elszenvedő Lance Henriksen (őt a már említett Piranha II-ben is láthattuk), valamint Bill Paxton, aki arról vált híressé, hogy a filmtörténet három legikonikusabb gyilkológépe (a terminátor, az alien és a predator) is végzett a filmvásznon.

A filmtrükkök terén a kornak megfelelően praktikus effekteket használtak, többek között blue screen-technikát, stop motiont, hidraulikus és animatrikus szerkezeteket, bábozást, maszkokat, valamint háttérvetítést, ami miatt az Aliens még mindig jól néz ki, igaz, egy-két trükkjelenet mára már megkopott, de mégis valósabb hatást kelt, mint a CGI.

Zeneszerzőként Cameron a később – annak ellenére, hogy utálták egymást – házi szerzőjévé váló James Hornert kérte fel, aki addig a 48 órát, a Krullt, a Star Trek 3-at és a Kommandót komponálta, hogy csak az ismertebb szerzeményeit említsük. Horner egyszerre megidézi Jerry Goldsmith eredeti dallamait, amit kombinál az Űrodisszeia zenéjével, továbbá erős akcióütemeket is hozzáad a zenéhez. Érdekes, hogy Horner, aki gyakran csent mások zenéiből, később önmagától is koppintott: Férfias játékokban ugyanis felhangzik az Aliens néhány taktusa.

A film érdekessége, hogy sajtóbemutatója nem volt. Az ok egyszerű: nem volt kész a film, a vágással a rendező annyira elégedetlen volt, hogy ki akarta rúgni, így nagy levegőt véve a hivatalos bemutatóra egy hónapon belül kellett az egész mozit újra vágni.

A bolygó neve: halál osztatlan sikert aratott a kritikusok és a közönség között egyaránt, sokak szerint ez a franchise legjobb filmje. Egyes fanyalgók jelezték ugyan, hogy a film nem olyan ijesztő, mint A nyolcadik utas a halál, s ez igaz is. De ennek oka abban keresendő, hogy Cameron szakítva az első rész traumatizáló horrorjával, műfajt váltott és akció-sci-fit készített, ami tartalmazott klausztrofóbb horrorelemeket is. Ez a műfaji egyveleg viszont egyedi stílussal ruházta fel a művet, ráadásul úgy, hogy hiteles színészi alakításokkal is lehetett találkozni.

A filmnek több vágása is létezik, az eredeti moziverzió 137 perces, majd az 1990-es években egy 17 perccel hosszabb rendezői változat is kijött (ma már ez az elterjedtebb verzió), ami tovább mélyítette Ripley karakterét, többek között bemutatva, hogy volt egy lánya, akinek figuráját és történetét az Alien: Isolation játékban bontották ki.

A bolygó neve: halál remek film, méltó az eredeti alapműhöz, ha azon nem is tud felülemelkedni (mi inkább a Scott-féle horrort jobban preferáljuk). Képes volt az Alien világát bővíteni, ráadásul úgy, hogy nem feledkezett meg a karakterépítésről sem, sőt, Ripley figurájának fejlesztésével egy új típusú hősnőt mutattak be, átélhető és elfogadható módon, szemben a XXI. századi neofeminista társaival.

A sikerre való tekintettel természetesen a francise-t folytatták tovább, azonban az azt követő filmek már megosztóra sikerültek, hogy finoman fogalmazzunk. Az Aliens viszont a kultstátuszát nem véletlenül érdemelte ki, ehhez Magyarországon hozzájárult a remek Pannóniás szinkron és az a tény, hogy képregényben is megjelent, a méltán híres rajzolónak, Fazekas Attilának köszönhetően.

Aki nem látta (van ilyen?), nézze meg, aki meg látta, az századszorra is nyugodtan megtekintheti ezt a mozit, hiszen ez a borzongatva szórakoztató alkotás valóban az egyik legjobb folytatásfilm, ami valaha készült (igaz, ez elmondható egy későbbi Cameron-mozira, a Terminátor 2-re is). Kár, hogy ilyen élményben manapság már ritkán van részünk…

 

Adatlap:

Eredeti cím: Aliens

Év: 1986

Játékidő: 137/154 perc

Műfaj: sci-fi, akció, horror

Nemzetiség: USA

Rendezte: James Cameron

Író: James Cameron

Fényképezte: Adrien Biddle

Zene: James Horner

Főbb szerepekben: Sigourney Weaver, Paul Reiser, Carrie Hehn, Lance Henriksen, Michael Biehn, Bill Paxton, Jenette Goldstein

 Képek forrása: imdb.com

Bevételi adatok forrása: boxofficemojo.com