Godzilla Kong ellen, avagy Induljon a banzáj

Mindenekelőtt szeretnénk leszögezni: nem, nem vagyunk beoltva filmek elleni vakcinával, elfogadás-faktorunk akár az igénytelenségig is elér, így tényleg higgyétek el, hogy ami szerintünk sz@r, az valóban a Marianna-árok mélységeit veri. Akárcsak a Godzilla Kong ellen című Warner-mozi, ami a kaidzsú-filmuniverzumának legújabb ópusza. A kaidzsú-film egyenlő a szörnyfilmmel, csak már divatos nem-magyarul beszélni és bizony, nekünk is tartanunk kell a trendet… Na jó, vicceltünk. De azzal nem, amit már jeleztünk: ez a film egy retek.

Pedig, be kell vallanunk magunknak, hogy a címet ízlelgetve, a történettől nem is vártunk egy bombasztikus magömlést a Parnasszuson, sokkal inkább egy kis bűnös élvezetet, csihi-puhit amolyan szörnyes ízesítéssel, urambocsá’ egy kis rettegést is, elvégre mégis csak az emberiség sorsáról van szó.

2014-ben a Warner “szörnyfranchiseba” kezdett a Godzillával, akiről kiderült, hogy igazából fajunk védelmezője – igaz, hogy eközben a járulékos veszteség több százezer emberélet volt, de nyilván a szándék a fontos, s ebben a hitben legyintettünk eme csekély kis járulékos veszteségre. Majd jött a Kong – A Koponya-sziget, ami azon túl, hogy pocsék, legalább tartalmazott számos tökös jelenetet, s a magasszintű quilty pleassure (mondom én: tartjuk a trendet!) faktora okán roppantmód szórakoztató volt. A 2019-es Godzilla II-n már kikapartuk volna a szemünket, amihez ráadásul elérte azt, hogy a színészek által alakított figurák egyáltalán nem érdekeltek, Millie Bobby Brown ide, Kyle Chandler oda (őt amúgy sem tartjuk nagyra), s csak az isteni csodának köszönhető, nem kellett a kezünket utólag eltörnünk azért, mert mozijegyet vettünk rá, ugyanis alternatív forrásnak (nem)köszönhetően néztük meg e filmtörténeti söpredéket. Ám a Queen óta tudjuk, Show Must Go On (trendfaktorunk: három pipa, de nem folytatjuk tovább a számlálást), elkészült a film, melyben láthatjuk a két ikonikus szörnyet egy kirobbanó mozi keretében.

A Covidnak köszönhetően (és az idézőjelet nem feledékenységből mellőztük) filmszínházak helyett streaming-szolgáltatás keretében jött el a banzáj, a Warner tavalyi döntésének megfelelően. Tény, hogy a képi világ valóban jól festett volna nagyvásznon, de hogy erre jegyet váltani… Így utólag elmondható: a pénztárcánk elleni halálos bűn lett volna.

Az a bűnt viszont nem mondható el, hogy ilyen marhaság csak most jut eszükbe a filmkészítőknek, mert King Kong és Godzilla küzdelmét már 1962-ben leforgatták a japánok, amelyből egy félig újraforgatott amerikai verzió is készült, így az idei fantáziátlanság (remake remakejének a remekaje) számlája tripla sebességgel pörög, azonban a japán eredetinél legalább érezték, hogy sz@r lesz, ezért vígjáték jelleggel forgatták le (a pocsék trükkök miatt másképp nem is lehetett volna). Nem mondom, hogy az idei produkció nem tartalmazott poénokat, csak éppen nem működtek, és a többi eleme a filmnek is olyan silány volt, hogy még röhögni sem volt kedvünk rajta.

Vegyük is számba az egyes komponenseket!

A történet olyan, mintha egy nyolcéves kisfiú írta volna. Godzilla, aki ugyebár a mi védelmezőnk, látszólag bekattan, s jó nagy támadást intéz egy multicég bázisa ellen, miközben Kong a Koponyaszigeten karaténba van zárva, de nem a koronavírus, sokkal inkább a tudományos megfigyelés okán. A tudományos kísérleteket folytató multi nagyfőnöke expedíciót indít a Föld üreges világába, mert ott van a szörnyek őshazája és egy energiaforrás, ami segíthet a veszedelmet elhárítani. S hogy megleljék ezt a kimeríthetetlen akkutöltőt, Kongra is szükség lesz.

A látszólag sem bonyolult sztori, ami nyilvánvalóan törés-zúzásba megy át, még hiteltelenebbé válik a píszíbe oltott egydimenziós karakterek révén, akik csak annyit értek el nálunk, hogy marhára nem érdekel a sorsuk. Ráadásul mindkét történetszáluk érdektelen, unalmas, maximum annyit szerettünk volna látni, hogy ízekre szedik őket a címbéli szörnyek – de erre ne is számítsatok, hiszen gyerekbarát szörnyfilmről van szó, így a véres akciójelenetek száma nulla. És akiket el szerettünk volna kerülni a Godzilla II-ből köz-nem-kívánatra Millie Bobby Brown és Kyle Chandler visszatért, s legalább olyan rosszak, mint a hírhedten gyatra előzményben. Szerencsére Chandler (aki teljesen hiteltelen színész – nemcsak most, úgy általában is -, így érthetetlen, hogy lehetett rábízni egy megaköltségvetésű filmet, maximum az ötvenes években játszhatott volna hitelesen, de időgéppel neki nem szolgálhatunk) történetszála elsikkad, nem a többi esemény nagyszerűsége, sokkal inkább a rossz forgatókönyv okán. A film másik központi szereplőjét Alexander Skarsgård alakítja, s bizony kevesebb emlékezetes mondat hagyja el a száját, mint a Kong barátját játszó kislánynak, aki momentán néma, no meg persze bennszülött, így tovább emelhetjük a politikai korrektség skáláját.

Az írók ugyanakkor látszólag nem is erőltették meg magukat a karakterdrámákkal, sejtvén, hogy úgy sem érdekel a sorsuk senkit, ellenben a történet egy meglepő fordulataként bebizonyították, nem igaz, hogy az alkohol nem old meg senkit, mert a gonoszok számítógépét úgy teszik tönkre, hogy beleöntenek egy üveg italt, ami nyilvánvaló felháborodást fog okozni számos nézőben, hogy értékes energiaforrásunkat és kedélyjavítónkat ily módon herdálják el.

Persze-persze, majd a látvány kárpótol, nyugtattuk magunkat. Nem mondom, valóban van benne néhány extrémen jól kinéző beállítás (4 másodperc), meg az az ötlet, hogy Kong darts-nyílként használ egy vadászrepülőt valóban cool (20 másodperc), de úgy vélem, hogy mindezért kár volt elverni 200 millió dollárt.

Amúgy szokás szerint CGI-parádét kapunk, ami oly giccses, hogy már a szemünk hányt sugárba tőle. A két titán összecsapása, aminek nyilván az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a történet magyar futballista-szintű egyszerűségéről, sem túl izgalmas, ellenben a folyton mozgó kamera miatt a látvány zavaros, s az ember igazán tud tapsolni annak a legalább 3 másodperces állókamerának, amikor is végre láthatjuk, hogy mi történik. De akkor meg sötét van, mert a szörnyes töréseknek-zúzásoknak akkor van az ideje, de ezt nem a történet mondatja, sokkal inkább az, hogy így takarni lehet a trükktechnika hiányosságait. Ám, amikor slusszpoénként (ez nem spoiler, mert már az előzetes megkecsegtette) megjelenik a mecha-Godzilla, akkor már inkább szerettük volna, ha sötét van, mert bizony röhejes lett a kivitelezése.

Ez a film nem felszínes, sokkal inkább felszín alatti – pedig letekertük az elvárás-faktorunkat. Szörnyfilmnek nem rémes, katasztrófafilmek nem elég drámai, s az is elég érdekes, hogy hőseink izgulnak a két szörnyikonért, miközben megfeledkeznek arról, hogy milliók veszhetnek oda már attól is, hogy a két monstrum csak egy nyelves csókot vált. De ez nem számít az alkotóknak, ahogy az sem, hogy eltapsolták a gyártási költségeket erre a förmedvényre. Tény, hogy a trükkökre áldoztak, de egy kicsit jobban megfizethették volna a forgatókönyvírót is…

Ha ezek után úgy gondoljátok, hogy a Godzilla Kong ellen című alkotás nem nyerte el ízlésünket, távol álltok a valóságtól: a pokolba kívánjuk az egészet, hiszen se történet, se színészek, se egy értelmes mondat, ellenben píszí-nyáltenger, a súlytalanság és a drámaiság államháztartásnyi méretű hiánya , no meg CGI-tenger, s mindez a szórakoztatás jegyében, ami viszont oly steril, hogy ez a faktor is elvész belőle. Nyolcévesen talán lehetne rajta szórakozni, a fölött viszont csak erő idegzetűek és kultúra ellen bevakcinázottak felügyelete alatt ajánlott megtekinteni.

Kedves „Alkotók”! Ha már nem tudtatok mit csinálni annyi pénzzel, mint amibe ez a produkció került, jobb lett volna, ha felteszitek rulettre. Az szórakoztatóbb lett volna ennél a SZÖRNYűségnél. És ha elvész a lé, mi mindenképpen nyertünk volna rajta.

Adatlap:

Eredeti cím: Godzilla vs Kong

Év: 2021

Játékidő: 113 perc

Műfaj: szörnyfilm, sci-fi

Nemzetiség: USA

Rendezte: Adam Wingard

Író: Michael Dougherty, Zach Shields

Fényképezte: Ben Seresin

Zene: Junkie XL

Főbb szerepekben: Millie Bobby Brown, Alexander Skarsgård, Eiza González, Rebecca Hall, Kyle Chandler, Ziyi Zhang

Képek forrása: imdb.com