Greyhound csatahajó, avagy rémálomhajó Tom Hanks módra

Mára már közhellyé vált, hogy Tom Hanks-el együtt utazni nem egy életbiztosítás, akár az űrbe tart, akár a levegőbe vagy a tengeren valahol. A Greyhound csatahajó című háborús filmmel – elfogyván az utazásra alkalmas terep – Hanks visszatér a vízre, jön, lát és életveszélybe keveredik útitársaival. Akár ennyiben is összefoglalhatnánk a legújabb háborús filmet, melynek Hanks egyszerre volt forgatókönyvírója, producere és főszereplője. A Greyhound azonban ennél több kitérőt is megér, már ha valóban megér. Mert a filmet látva azért megoszolhatnak a vélemények.

Ismert, hogy Tom Hanks többször is belemerült az Egyesült Államok ismert vagy kevésbé ismertebb történelmébe, s azon belül is számos esetben tett kirándulást a II. világháború korába, elég csak az Az elit alakulatra, A hős alakulatra (ezekben elsősorban producerként), továbbá a nagysikerű Ryan közlegény megmentésére gondolni. A Greyhound a filmtörténet egy kevésbé ismert szegletét kívánja bemutatni, nevezetesen a hadiszállítmányokat védő tengerészeket és a német tengeralattjárók „személyében” rájuk leselkedő veszélyeket – természetesen ezúttal is igaz történet alapján.

Aaron Schneider filmje alapvetően próbálja kerülni a pátoszos hangvételt, de a film nyitánya, melyben az Egyesült Államok elnökének hangját hallhatjuk, már determinálja, hogy itt bizony nagyon hősies dolgokra kell számítani, s sajnos Tom Hanks, aki jó ideje az USA egyfajta jó szelleme képében tetszeleg, alakításával, egyfajta one-man-show-ként sem tudja ezt eloszlatni. Pedig a film tényleg próbál realista ábrázolásmóddal élni, a dialógusok is leginkább haditengerészeti parancsszavakból, manőverekből állnak, ám összességében mégsem sikerül hitelessé válnia. S talán itt vehető észre legjobban a film egyfajta skizofréniája. Ahhoz, hogy átélhető legyen a film, vagy kerülni kellett volna a mozis plánokat, s helyette egyfajta – mivel az alkotás szinte kizárólag a Greyhound csatahajó fedélzetéről közvetíti az eseményeket – dokumentarista megközelítést kellett volna előtérbe helyezni legalább a képi világ erejével á la Ryan közlegény, vagy engedni kellett volna azonosulni a nézőt a karakterekkel, amik, valljuk be, nincsenek az alkotásban. Bár Hanks karakterének, akinek a nevét könnyű is elfelejteni, így maradjunk annyiban: a kapitány, próbálnak, amúgy dramaturgiai szempontból teljesen felesleges flashback révén mélységet adni, az viszont annyira sekély, hogy azon egy harcedzett U-boot is könnyen megfeneklik.

A filmben egyáltalán nincsenek karakterek, nincs meg az átélhető hitelesség, a látvány azonban elsősorban a harci gépezet szemléltetésével próbálja kárpótolja a nézőt. A film erénye továbbá, hogy a premierplánban bemutatott csatajelenetek helyett – bár néhány akciószcéna valóban jól néz ki –, a thriller elemeivel próbálják az izgalmat fokozni. Ez az újítás egy ideig jól is működik, a náci tengeralattjárókhoz írt zene is félelmetes, jól megidézik a nagy tengeri ragadozókat: titokzatos és baljós egyszerre, de sajnos annyiszor ismétlődik, hogy az a film végére már unalomba fordul át. Az acélcápák, szemben Spielberg zabagépével, nem tudták végig fokozni az izgalmat.

Ugyanez a probléma a film egészével, hiszen, bár tetszetős, hogy viszonylag gyorsan belevágnak a lecsóba, azonban a pörgés olyan tömény, hogy a néző elveszíti a lelkesedését a riadó-akció-pihenő dramaturgia folyamatos ismétlődése okán. A szerencse, hogy mindez nem tart sokáig: a filmet alig több mint nettó 80 percre vágták, s bizony, még ez is rendkívül fárasztó tud lenne, a végére így is elveszítve a néző érdeklődését.

Pedig a thrillerszerű megközelítés jót tett volna a háborús filmek jövőjének, mely műfaj 1998 (a Ryan közlegény… és Az őrület határán bemutatója) óta önmagukat ismétlődő érfelvágós drámákba torkollott, s a kezdeti anyagi és kritikai sikerek után már a nézőkből is csak lelki csömört váltottak ki – szemben a máig klasszikusnak minősülő hatvanas évekbeli tablószerű eposzokkal. Ennek ellenére az újító szándék dicséretes, de ez az összképen sajnos keveset javít, akárcsak a látvány, ami sokszor valóban tévéfilmes vagy önmagát ismétlő. Ez bizony így kevés – Tom Hanks ide, Tom Hanks oda.

Összességében egyszeri nézésre mindenképpen ajánlható a film, ami – talán a COVID-nak, talán a film végeredményének köszönhetően – a mozis forgalmazást elkerülve, streaming szolgáltatás keretében érhető el. Televíziós showként nézve valóban látványosnak tekinthető, a csak 50 milliós büdzsé hiányosságai azért szinte sikítanak. Szívünkre téve a kezünket bevallhatjuk, mozis forgalmazásra mindez karcsú lett volna – csak egy-két jelenet az, ami valóban nagyvászonért kiált.

Az öregedő Tom Hanks a múltat idézve magának és magáról írt, vezényelt le egy filmet, de az arcán látszik, megfáradt ő is, a film végére a néző is. A legfeljebb korrekt jelzővel illethető Greyhound nem lesz világmegváltó alkotás, de talán alkalmas lesz arra, hogy egy üres másfél órát Tom Hanks-szel töltsünk egy rémálomhajó fedélzetén.

Adatlap:

Eredeti cím: Greyhound

Év: 2020

Játékidő: 91 perc

Műfaj: háborús

Nemzetiség: USA-Kína-Kanada

Rendezte: Aaron Schneider

Író: Tom Hanks, C.S. Forester

Fényképezte: Shelly Johnson

Zene: Blake Neely

Főbb szerepekben: Tom Hanks, Elisabeth Shue, Stephen Graham

Képek forrása: imdb.com