Ígérem, hogy visszatérek, avagy Anyu a Marson

Először is le kell szögezni, hogy az, aki a film plakátjai alapján science fictiont vár el e mozitól, az messziről kerülje el az Ígérem, hogy visszatérek című európai alkotást, mert itt bizony látványos űrhajókat, távoli galaxisokat nem fogunk kapni. A film nem az Űrodisszeia és nem az Interstellar nyomdokain lépked, az „pusztán” egy űrhajósnőről és kislányáról szóló dráma. Annak viszont remek.

A film főhőse, az Eva Green alakította Sarah egy nemzetközi csapat tagjaként készül a Proxima expedícióra, melynek célja a Mars. Sarah a diszlexiás lányát egyedül neveli, így igazi erőpróbát jelent a hivatás és a család közötti egyensúlyozás, ami végig kíséri a történetet.

A mozit illetően Eva Green az, akit mindenek előtt és felett említeni kell, mert alakítása briliáns, rendkívül hiteles és egyben visszafogott, ezáltal emberi az élet és a szakma kihívásait teljesíteni akaró nő szerepében. Átérezhető a fájdalma, az öröme, a kétsége, a nagybetűs NŐ szerepében láthatjuk őt, úgy, hogy ezúttal nem a szexepiljével hódít, de azok megnyugtatásul, akiknek a Sin City 2 átlátszó hálóinges jelenete beleégett a retinájába, megnyugtatásul közöljük, most is gyönyörködhetünk az igencsak formás idomokon. (Csak az objektivitás keretében jelezzük: háromszor is, de ez most tényleg mellékes.) A női erőfeszítések mégsem teszik szuperhőssé, amit köszönhetünk az írónak és rendezőnek, s ezáltal nem válik a film a neofeminizmus politikai szónoklatává – bár két jelenet bátortalan kísérletet tesz arra is.

Higgye el mindenki, a kevesebb néha több, s a film egészére jellemző visszafogott, olykor száraz, hideg tényeket közlő elbeszélő stílus erőteljesebb bárminemű hatásvadász giccsparádénál.

A film visszafogottsága időnként dokumentarista jellegű, átélhető, nem csoda, hogy számos díjat söpört be filmfesztiválokon: már-már tökéletes alkotásnak nevezhető (mondjuk, ahol tudatosan lírikus-szimbolista akar lenni, ott azért megbotlik), ami természetesen azokhoz szól inkább, akik a személyesebb, őszinte hangvételt szeretik, s nem vetik meg a lassabb vonalvezetést sem.

Bár egyértelműen Eva Green van a központban, de nem szabad megfeledkezni a kislányát alakító Zélie Boulantról sem, aki azon túl, hogy tündéri, méltó partnere Greennek. A többi mellékszereplő is korrekt, hihető, tőlük (egészen pontosan egy orosz pilótától) hallhatjuk a mű legfontosabb mondatát: A felszállásra tanítottak minket, de a visszatérés a legnehezebb, mert rádöbbenhetünk arra, hogy az élet nélkülünk is ment tovább. Az egóra és önnön pótolhatatlanságunkra épülő posztmodern világunk arculcsapása is lehetne ez a mondat, de a film lassú eleganciája okán pont elég, ha csak elgondolkodunk rajta.

A filmbe nem tudunk és nem is akarunk belekötni: tartalmas, elgondolkodtató alkotásról van szó, igényes kivitelezésben és nagyon jó színészi játékkal fűszerezve. A mozi az end credits blokkban megemlékezik az űrkutatás hősnőiről is, szinte nekik dedikálja a filmet, azonban hálátlanok lennénk, ha csak ennyire szűk látókörben néznénk az egészet. Nyugodtan el lehet mondani, ez a film valamennyi gyermekét nevelő nőről szól, akik egyedül vagy segítséggel, de próbálnak helytállni abban a darabban, amit Életnek neveznek. Hogy ezt ennyire stílusosan és korrektül sikerült megtenni, azért csak gratuláció jár.

Adatlap:

Eredeti cím: Proxima

Év: 2019

Játékidő: 107 perc

Műfaj: dráma, sci-fi

Nemzetiség: francia, német

Rendezte: Alica Winocour

Író: Alica Winocour, Jean-Stéphane Bont

Fényképezte: Georges Lechaptois

Zene: Ryuichi Sakamoto

Főbb szerepekben: Eva Green, Matt Dillon, Zélie Boulant

Képek forrása: imdb.com