Interjú Pálffy Tiborral

Alkalmunk nyílt a Jászai Mari díjas színész-rendezővel beszélgetni.

A színház gyerekkori szerelem volt?

Olyan szempontból gyerekkori szerelem, hogy a színészeti iránti vágy mindig ott motoszkált bennem, de tudatosan sosem készítettem magam erre a pályára. Az ember érzi azt, ha elkezd benne mocorogni egyfajta igény arra, hogy megnyilvánuljon. Szerintem ez a legjobb szó arra, hogy azok az energiák, amelyek benne tombolnak, benne keringenek a felszínre törjenek valamilyen formában. A felfedezés is jelentős szerepet játszik abban, hogy elindultam ezen a pályán, hiszen 1990-ben hatalmasat változott a világ körülöttem és körülöttünk, és megpróbáltunk érvényesülni akkor valamilyen formában. Ekkor szembetalálkoztam egy felhívással, melyben Bocsárdi László rendező a Figura Stúdió Színházhoz keresett színészeket. Nagyjából így léptem erre a pályára és úgy hiszem, a sors hozta így.

Melyik színházforma áll önhöz a legközelebb?

A színházi struktúrák közül, hogy most kőszínház, alternatív színház vagy zenés színház, mind csak formai kategorizálások. Én a jó színházat szeretem. Azt a fajta színházat, amely igyekszik tényleg mélyre ásni, amely igyekszik igazságokat megfogalmazni, igyekszik a problémákkal foglalkozni, továbbá amely nemcsak az emberrel foglalkozik, hanem az emberen keresztül lehetőséget ad arra, hogy a művészettel és a költészettel is foglalkozzon.  Azt gondolom, hogy ez a fajta színházi gondolkodás határozta meg a pályámat, a lényemet.  Amennyiben egy szóval kellene megfogalmaznom, akkor a műhelymunka az, ami engem igazából izgat.

Mit tart a legfontosabb értéknek?

Abból indulok ki, hogy van egy értéklazulás a XXI. században, vagy pontosabban egy metamorfózisnak a résztvevői vagyunk. Van egy átalakulás, van egy nagyon jó átrendeződése a világnak, értékbeli, társadalmi átrendeződés és valószínűleg ezek újraértelmezik az értékek fogalmát. Nem mondanám, hogy veszít az „érték” az értékéből, csak máshova tevődnek át a hangsúlyok. Szerintem ezért vagyunk egy kicsit „elvesződve”. Úgy gondolom, hogy a XXI.  század embere nem értékválságban, hanem félelemben van, mert hiányoznak számára bizonyos kapaszkodók. A társadalmi átrendeződések, ez a pandémia helyzet, a gyorsaság, ezek mind nagyon erősen megbolygattak egy száz éve betokosodott rendszert, ami nem biztos, hogy baj.  Ez attól függ, hogy miként áll hozzá az ember. Vissza akarja kapni a régi életét, ami kényelmes, nyugalmas, rendezett, jól megalapozott, kapaszkodókkal berendezett, vagy egyszerűen kíváncsi arra, hogyan működik ma a világ és próbálja megfejteni. A színház ilyen szempontból igazán jó közeg ahhoz, hogy az ember a lényéből fakadó kíváncsiságát megtartsa és megőrizze, mert a színház a pillanat művészete, és szerintem azt a fajta igazságot kell megteremteni, ami most van, nem a húsz évvel ezelőtti igazságot.

Színészi munkássága közben rendezéssel is elkezdett foglalkozni. Felkérés által kezdett rendezni?

Ez egy folyamat. Ugyanis – ahogy korábban mondtam – én színészileg is a műhelymunkát szeretem, és azt keresem folyamatosan, az olyan helyzeteket, amelyek ezt az igényeimet kielégítik. Színészileg abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy harminc éven keresztül a műhelymunkákban is részt tudtam venni. Segített ebben a helyzetben az, hogy egy „színházi laboratóriumban” dolgoztam. A Figura színházban kezdtem és négy év után átjöttem Sepsiszentgyörgyre a Tamási Áron Színházhoz és azóta is itt vagyok. Visszacsatolva a világ változásához, minden változik. Változik a színházunk is és közben ez a változási folyamat is. A folyamat elérkezett arra a pontra, amikor úgy éreztem, hogy ez a fajta laboratóriumi munka picit lazult. A maga szükségszerűségében egyszerűen nyitott lettem azokra a lehetőségekre, amelyek továbbra is a kísérletezést helyezik előtérbe az alkotási folyamatban. Ezen felül meg mivel nekem a „színészi tanulmányaimban” csak az alapképzés volt meg, lehetőségem nyílt mesteri képzést is elvégezni rendezői szakon. Szóval, mindegy melyik oldalon állunk, a lényeg ugyanaz: kutatni a színházcsinálás folyamatát, ha meg ezt egy belső indíttatásból/igényből tesszük, izgalmas, hosszú utat járhatunk be.

Mit tart a legizgalmasabbnak egy próbafolyamatban?

A legizgalmasabb a felismerés. Amikor találkozom egy olyan pillanattal, ami benned volt, benned van és tudatosítod. Amikor konkrétan találkozom a felismeréssel, az egy gyönyörű pillanat. Ezek a pillanatok, amelyek megadják azt a dimenziót, mintha istennel találkoznál. De ezek tényleg csak pillanatok, a másodperc töredéke, amikor van egy kisülés, és utána mész tovább.

Ön szerint mit jelent a színházi jelenlét?

Erről nagyon sokat lehetne beszélni. Történik egy előadás és előadás közben a színész másképp van jelen. A színész úgy van jelen, hogy mindig egy pillanattal előtte jár a nézőnek.  A színész mindig előkészíti a következő pillanatát, tehát a színész sosincs abban a jelen időben, mint a néző. A másik fontos dolog, hogy mikor tud megnőni a színész „jelenidejűsége”. Szerintem – és ezt tapasztalatból mondom – egyre nagyobb jelentőségű, ha a figyelme egyre átfogóbb. Tehát a figyelemmel lehet a jelenidejűséget megteremteni. Minél tágabb az a dimenzió, amelyet a pillanatban betöltesz színészként a figyelmeddel, annál nagyobb a jelenidejűség. Olyan ez, mint az állatoknál. Az állatoknál hihetetlenül erős a jelenidejűség, sőt nekik csak jelenidejűségük van, mert folyamatosan figyelniük kell a környezetükre.

Mit tart a legnagyobb sikerének?

Az igazi sikereket, azt hiszem, nem lehet díjakkal mérni, azok szubjektívek. A legértékesebb díjak számomra mások ítéletei a munkám kapcsán. De az igazi sikert, azt belül éli meg az ember, függetlenül a másiknak az ítéletétől. Ezek kegyes pillanatok. Ezek a pillanatok a legtelítettebbek, a legértékesebbek, azok az energia kisülések, amelyek túlnőnek az emberi dimenzión, megmagyarázhatatlanok, Istenközeliek. Amikor egy próbafolyamatban megtörténnek ezek a kisülések, na, azok az igazán nagy sikerek számomra.

A színház, vagy a film világa, ami az ön szívéhez közelebb áll?

Ez éppen olyan, hogy az ember mit szeret jobban, a gyümölcsöt vagy a zöldséget. Számomra ez egy család. Viszont annyira különböznek, nem véletlenül mondtam ezt a hasonlatot. Mind a kettő rendkívül izgalmas világ. Rendkívüli öröm számomra, hogy lehetőségem volt a filmezésbe is belekóstolni a színház mellett, mert az egy teljesen más dimenzió. A kérdésre válaszolva: amelyiket éppen csinálom.

Mik a jövőbeli tervei? 

Vannak terveim, de szerepálmom nincs. Eddig is annyi szép nagy feladatot kaptam az élettől, úgy gondolom, hogy nincs, ami azokat überelhetné. Viszont az igazság keresése, a művészi igazság keresése az egy folyamatos dolog. Ha lehet így fogalmazni, akkor fejtegetném tovább a XXI. századot, mert rengeteg kérdés van bennem, bennünk és a kérdésekkel mindig érdemes foglalkozni, nem véletlenszerű a létezésük. Felelősséggel jár, de megéri.

Képek forrása: Kátai Jocó