Karácsonyi randi apunak, avagy Talmi szirupáradat

Manapság a filmeket szereti in medias res kezdéssel nyitni, mi sem akarunk lemaradni ettől a trendtől, így belevágunk. Ez a film: BŰNROSSZ! Csak így: objektíven. Nem trash-módon, ami olykor annyira rossz, hogy az már jó, mert vannak ilyen alkotások is, hogy csak A szamuráj zsaru című közel harmincéves ópuszt említsem. Ez a legújabb karácsonyi film rossz, hiteltelen, s annyira émelyítő, amennyire a melasz sem tud lenni a kabai cukorgyárban.

A karácsonyi randi apunak egy tini lányát egyedül nevelő vállalati jogászról szól: őket mélyen megrázta az anya és hű társ elvesztése egy két évvel ezelőtti autóbalesetben. Jules, a kislány, akiben már tombolnak a hormonok, úgy gondolja: ideje, hogy apja is boldog legyen, ezért az ő nevében regisztrál számos társkeresőn. Ebből persze bonyodalmak keletkeznek, miközben az apa és lánya közötti szakadékot is felismerik.

Az alapötlet jó, s bizony megadja az ígéretét számos humoros és egyben szívbemarkoló jelenetnek. Egyik sincs benne. Pedig az angolok igen jók szoktak lenni romkomokban, s karácsony közelében egyből be is ugrik mindannyiunk emlékezetébe az Igazából szerelem, amit – közlünk – mi is nagyon szeretünk, mielőtt megvádolnátok minket, hogy be vagyunk oltva romantika ellen. Nem-nem! Szeretjük a romantikát: küldtük már el kedvenc dalunkat szerelmünknek, vártuk már virággal a pályaudvaron, s bizony cipeltük is helyette a táskáját (rohadt nehéz volt, ma sem értjük, mi a szentséges ég volt benne). De most egyszerűen semmit nem kapunk. Romantikát sem. Könnycsepp a szemünkből csak akkor csordult ki, amikor a film a végéhez ért, s az is csak e ténynek, nem pedig az érzelmi kavalkádnak szólt.

A film fényképezése pazar, részletgazdag, csodálatos színekkel, kicsit viktoriánus giccsességet kölcsönöz a streamingszolgáltatás keretében elérhető mozinak, csak az a baj, hogy ez a film inkább intimitást és őszinteséget kívánt volna meg, arról nem is beszélve, hogy vígjáték lévén pár poén sem ártott volna.

Valahogy a képi világ meg is előlegezi azt a szirupáradatot és talmiságot, ami a film egészét jellemzi, egyben hirdetve az egész alkotásra jellemző és kincstári méreteket öltő ürességet. Ahogy a képi világ, úgy a forgatókönyvben lévő dialógusok is túl lettek tolva: apa és lánya közötti beszélgetés úgy, ahogy azt hallhatjuk, nyugodtan fogadhatunk arra, hogy ilyen soha nem hangozna el. A kislány szájába cicerói magaslatokat és fordulatokat öltő mondatokat gyömöszölnek, ami csak egy dologról tesz tanúbizonyságot: az írók – mert hárman voltak!!! – egyike sem látott még élőben gyereket…. Meg apát sem, mert ő kellően élettelen figura, s ez nem a drámaiságából fakad, hanem a rosszul megírt karakterből.

A színészi játék is gyenge. Az apa szerepében Jeremy Priven egy – hiteltelen síráson túl – elsősorban a Honfoglalásból lopott Franco Neró-i révedő tekintettel tesz tanúbizonyságot tehetségtelenségéről, másodsorban pedig olyan fejrázással demonstrálja érzéseit, amilyet maximum egy pályakezdő villanyszerelő produkál, ha rászorít a fázisra. De legalább vicces lenne, nézünk fel az égre, de az ég válaszol – spoiler: – nem az, marhára nem. Fájdalmas inkább. A tinit játszó Olivia-Mai Barrett csinos, fotógén de szintén túl van tolva a ráerőltetett felnőttes intellektusával.

A mozinak csak az alapsztorija méltó említésre, no meg az, hogy ilyen ötlettel egy másik filmet kellett volna leforgatni. Nem is akarunk többet szólni róla, akkora csalódás, a műfaji ígéreteiből semmit nem teljesít, ellenben kapunk közel 100 raklapnyi talmiságot. Nem erre voltunk kíváncsiak, hanem – főleg a szeretet ünnepén – némi kis szívre. Az pedig ebben az alkotásban hiánycikk.

Adatlap:

Eredeti cím: My Dad’s Christmas Date

Év: 2020

Játékidő: 92 perc

Műfaj: családi, vígjáték, romantikus

Nemzetiség: angol

Rendezte: Mick Davis

Író: Brian Marchetti, Jack Marchetti, Toby Torlesse

Fényképezte: Ross W. Clarkson

Zene: Dom Sky

Főbb szerepekben: Jeremy Piven, Olivia-Mai Barrett, Joely Richardson, Megan Brown

Képek forrása: imdb.com