Karantén meló, avagy A világjárvány megbocsáthatatlan bűne

Úgy érzem, hogy a Covid-19 is egyfajta jelzővé fog válni, amivel megpróbálnak majd jobb-rosszabb termékeket lenyomni a torkunkon, pusztán arra a perverzitásra alapítva marketingstratégiát, hogy momentán több, mint 1 éve e világjárvány napjait éljük. Megjegyzem, vannak olyan tézisek, melyek szerint már maga a Covid is csak egy áruba bocsátható jelenség, tény, hogy sokan meg fognak tollasodni rajta, azonban a hétköznapi tragédiák sora arra indíttat, hogy most ne folytassunk le pro és kontra eszmefuttatásokat a gyilkos kór egzisztálásának valóságáról.

Korábban már jeleztük, hogy nem fogunk meglepődni, ha a filmipar alkotói dögre éhező varjakként fognak e témára ráreppenni, amiből akár még jó és tanulságos, elgondolkodtató művek is születhetnek. A Karantén meló című filmet nem ebben a kategóriában kell keresni.

A történet szerint – mint valóságunkban – támad a Covid, London karanténban. Ebben a helyzetben él Linda (Anne Hathaway) és Paxton (Chiwetel Ejiofor), kapcsolatuk tönkrement, szét akarnak menni, de a Győrfi Pál-mantrának nekik is eleget kell tenniük. A bezártságot nyilván nehezen viselik, mind feszültebbek, frusztráltabbak lesznek, Linda, aki menő marketinges, kiábrándul a világából, Paxtonból, aki priuszos múlttal rendelkezik, kitör a szabad szellem, s egyikük az alkohol, a másikuk a morfium világában is belépőt tesz, végül pedig elhatározzák, meglovasítanak egy gyémántot.

Az alapsztori nem is rossz, valóban lehetett volna belőle kihozni valamit, ami érdekfeszítő, megérinti a nézőt, s talán még jó kis fordulatokat is hoz, s mindez a világunkat sújtó katasztrófa légkörében. A téma, ami valóban megér egy csettintést, a filmet látva egy több, mint csalódott legyintésbe megy át.

De mi lehet a baj?

Mert a filmnek, a viszonylag kevés színtér ellenére jó kiállítása van, a fényképezésre nem lehet panasz, a vágás is rendben, szóval, minden korrekt, ami a technikai hátterét illeti. Azonban az alapötletet leszámítva, minden, ami a művészeti oldalt jellemezheti, a film nagyobbat bukik, mint az egyszeri joghallgató, aki a jogi személyre az ügyvédet hozza fel példaként. (Ne röhögjetek: ez megtörtént!)

Először is lássuk a szereposztást!

A filmben kisebb-nagyobb szerepekben ismert nevek fedezhetők fel, de csak annyit mondok: Ben Stiller két megjelenése az egyetlen, ami elfogadható. Akik a fingós-böfögős vígjátékok világában jártasak, azok most tényleg foghatják fejüket, pedig Ben Stillerben valóban van spiritusz, még akkor is, ha tehetségét az olcsó pénzszerzés oltárán áldozta fel – tény, hogy a 90-es években valóban nagyokat nyerítettünk ezeken a mozikon, de az is igaz, azóta komolyabb területeken is kipróbálta magát.

Ám a többiek! Jesszusmáriaatyaúristen!

Nem azt, mondom, hogy borzasztóak az alakítások (egyébként: de igen, így többször kellett borhoz nyúlnom, mint amit egyébként – a film ajánlójában meghirdetettek ellenére – láthattunk az alkotásban), melyek oka nem a színészek tehetségének hiányában, sokkal inkább a rosszul megírt szerepekben és a szájukba adott dialógusokban keresendő. Mert az író, Steven Knight bizony feladata a leckét! Ilyen hiteltelen, intellektuálisnak látszó, de összességében ripacskodó, kivagyi, túlbonyolított, az író (ál)műveltségét transzparensen hirdető, nagyot akaró, de semmit mondó szövegeket régen hallottam már, melyeknek egyetlen céljuk volt csupán, hogy az író az önnön tévesen hitt magasröptűségét próbája csak bizonyítani.

Nem hiszed el? Bebizonyítjuk!

A csaj lebukik, hogy újra bagózik, s a miért kérdésre tart egy ötperces monológot, amiben 20 soros körmondatok vannak a multivilág felszínességét ócsárolva. Emlékszem, amikor én rágyújtottam, annak az volt a sztorija, hogy vizsgára készültem, feszült voltam, együttérzően megkínáltak és elfogadtam. Ennyi. Ha ezt a Karatén meló írója írta volna meg, biztos, hogy szó szót követett volna a lelkeket megnyomorító, saját perverziójukban tobzódó oktatási rendszerről, melyben kisebbségi komplexusokkal küzdő vizsgáztatók akként élik meg belső feszültségüket, hogy pozíciójukból adódó alá-fölé rendeltségüket hatalmi helyzetként értékelve nyomják el a kiszolgáltatott vizsgázókat. Pedig én csak elfogadtam egy cigit. Érted a párhuzamot?

De mondok másik példát, mert jegyzeteltem ám! (Volt rá idő, mert a film annyira nem kötött le, mint a T…scós csemperagasztó a járólapot!) Paxton gyorshajtást követően izgatottan meséli röpke négy percen át a kalandjait, melynek csúcspontja, idézem: „Csak egy fénylő csík vagyok a város üres útján, az utolsó élő ember, hagytam, hogy az út vezessen és elértem a transzcendens pillanatot, amikor a motor eggyé válik veled.” Apám, ezzel a szöveggel nem fogod ám megúszni a szabálysértést, pláne, hogy úgy zárja le a sztoriját – kapaszkodj meg! -, hogy egy kecskeólban húzta meg magát, mert pogány lévén a totemállata a kecske. A kecske és a húzás absztrakciójából egy aberrált pornó is jobban elsülhetett (!) volna, mint ez az „ál-entellektüelizálás”. Most már talán érted, mi a bajom.

Aki Anne Hathaway-rajongó lenne, szólok: a Boszorkányok óta nem volt ilyen csapnivaló. Mondjuk ez azért érdekes, mivel e film előtt a Boszorkányok-ban szerepelt, s az ottani ripacsként előadott álszínészeti mélyrepülésének kontinuuma az, amit most produkált: egyetlen hihető pillanata sincs, láthatóan nem tudott mit kezdeni azzal a szövegkönyvvel, amit a kezébe adtak, s belső viharának legmélyebb kiéléseként olyan táncjelenetet produkál, hogy csak azért nem vágtam hozzá a tévéhez a sámlit, mert zárva a Media Markt, az internetes vásárlásban meg nem hiszek.

Az ex-next párját alakító Chiwetel Ejiofor hasonlóan szenvedett a szerepével, s akárcsak egy politikusnak, s úgy neki sem hiszem el azt sem, amit kérdez, ellenben szintén ripacs, idegesítő, hitelességi bizonyítványt távolról sem látó a szerepében. Megjegyzendő továbbá, hogy a Hathaway-Ejiofor-páros között minden működik, csak az nem, hogy valóban el tudjam képzelni őket egy párként. Igaz, hogy éppen a szétválni akarnának, de a válni akarásuk sem működik, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ők majd tíz évig együtt voltak.

A stáblistát látva talán azt hihetjük, hogy majd Ben Kingsley majd megment mindent. Felejtsd el. Ő is abba a sorba tartozik, aki nem tudott mit kezdeni a rá írt szövegkönyvvel: a szerepe szerint ő egy kizsákmányoló vállalkozó, aki minden telefonálását egy imával kezd. Jól olvastad. Mielőtt azt hinnéd, hogy ez talán valami tarantinói menőséget fog kölcsönözni az illetőnek, szólok: ilyen téren még a zaciban sem voltak az alkotók.

Persze, a kákán is csomót keresünk – mondhatjátok. Nem keresünk, találunk, ezen pedig annyi csomó van, hogy maga a káka vész el – reflektálnánk a felénk irányzott kritikáitokra. Ugyanis, ez a film, műfaját tekintve vígjáték, krimi, romantikus és mellesleg dráma. Mint a választási ígéretek svédasztala, csak éppen semmit nem kapsz belőle. Ám vegyük csak sorba az egészet.

Vígjátékként egyetlenegy árva poén sincs a filmben… Fontos momentum: Edgar Allan Poe álnevet aggatják a nagy dobásra készülő hősünkre, s az akar lenni a humor forrása, hogy az amúgy művelt angoloknak lövésük nincs, ki lehet az. Apám! Mivel technikai oldalról jól van megoldva a Karantén meló, így olyan bumfordi bakik sincsenek benne, amin legalább gúnyosan röhöghetnénk. Szóval: ez nem jött össze.

Romantika. A főszereplők közötti kapcsolat hiányáról már beszéltünk, azzal kapcsolatban csak egyetlen momentumot tudok kiemelni, valószínűleg a BLM támogatta. Ugorjunk!

Krimi. A gyémántlopás. A közel kétórás film kb. 80. percében említik ezt a szálat, és amit egyébként le is rendeznek az utolsó 10 percben. Ennyi, nem több. Nem fogod lerágni a körmeidet az izgalomtól, ellenben az unalomtól (mert a film indokolatlanul hosszú és nem ollóért, hanem flexért kiállt) és az idegességtől, hogy miért erre szántál az életedből két órát, annál inkább. Szóval: nem nyert.

Dráma. Ez működik. Mert megnéztem ez a filmet… Ám ez az én tragédiám, nem a tiétek. Egyébként leginkább ezen a téren próbálnak valamit produkálni, de az a hitelesség oltárán elvérzik.

A hozzá nem értő forgatókönyv okán minden területen kudarcot vall a film, nem csoda, ha a színészek is szenvednek, sorsközösséget vállalva a nézőközönséggel. Mondjuk, őket legalább megfizették, mi pedig csak pocsékoltuk az értékes anyagi és energiaforrásainkat…

Nem akarom ragozni tovább ennek a filmnek az elemzését, … pedig muszáj. Mert szólnom kell a Covid-ról, elvégre az adja ennek a filmnek a hátterét. Sőt: ezzel reklámozták! Sikerül-e valamit átadni e korra jellemző életérzésből? Valamit próbálkoznak az elején, ez nagyjából addig tart, amíg hősünk meg nem szólal és a képünkbe tolja, hogy mennyire szenved az emberiséggel együtt, s ahogy már mondtuk: szájbarágósan, nem túl hiteles körmondatokkal, álintellektualizálva. Itt el is vesztett a film. Már a 3. percben! Büdös izzadságszaggal vegyítve igyekeznek az alkotók elhitetni, hogy a bezártság fel fogja szabadítani a bennünk tomboló vágyat, amit tudunk, mi az, csak nem így, nem ez a film ébreszt rá minket. Továbbra sem hiszed el, amit mondok? Meggyőzlek, hidd el.

Spoilerezek! A gyémántot ellopni készülő Hathawayék már lebuknának, megjelenik egy gyanakodó kolléga. A mindenki Anne-je, hogy megússzák az egészet, elmondja a tervüket, hogy valóban gyémántot akarnak lopni és hozzáteszi, ebben a világban mi (azaz a tolvajok) vagyunk a jók és a rendszer a rossz. És tudod, mi történik? Ezzel meggyőzi a gyanakvót, aki futni engedve őket azzal konstatál mindent: a karantén tehet mindenről és legalább ő is csinál valamit.

Én is csináltam… Kerestem egy toronydarut, hogy felemeljem az államat a padlóról. NEM-HISZEM-EL!!!! Ezek nagyobb hülyének nézik az embert, mint a világ kormányinfói a Föld egész népességét!

A hitelességnek egyetlen forrása van csak, ez pedig egy sündisznó, amit max. 30 másodpercig láthatunk a film elején. Rajta kívül semmi emlékezetes nincs.

Ja, és még nem is mondtam el a nagy tanulságot! Idézem, nem érdekel, hogy eddig is szenvedtél, szenvedjél tovább! A film utolsó nagy tézismondata, amit amolyan zárópoénnak szántak: „A boldogan éltek, amíg meg nem haltak, mit sem ér, ha nincs hozzá liszted!” Köszönöm, becsókolhattok!

A dühöm nem ismer határokat. Egy borzalmasan rossz forgatókönyvből a világ legjobb rendezője sem tud csodát tenni, ismered a mondást a sz@rról és a légvárról. De ha van némi öntudata a rendezőnek, akkor nemet mond, de tudom, a zöldhasú az zöldhasú – biztos kellett a lisztre és a budipapírra, amire talán a szövegkönyvet is írták.

Ahelyett, hogy a szorongásukat átélő, a betegségtől rettegő, szeretteiket féltő nézőknek valami értéket, átérzést nyújtottak volna, a Karantén meló a Covid-ot arra használja, hogy egy művészet alját produkáló alkotást megpróbálja eladhatóvá tenni, mert tudod: Covid, karantén, akkor ez a film neked fog szólni. A túrót!

Ez a film csak a forgatókönyvíró maszturbálása arra a hamis képre, hogy ő maga mekkora entellektüel. Semmi köze a Covidhoz! Semmi gyógyírt nem ad, együttérzést nem tanúsít! Nem látod benne a félelmet, a frusztrációt sem azért látod, mert karantén van, hanem mert a színészek szenvednek a rosszul megírt szerepeiktől.

Ez a film egy hazugság a szabadság iránti vágyadról, az egész a valós érzelmek és gondolatok torz tükörképe. – semmi nem szól a betegségről és az ellen való küzdelemről, még egy doktort vagy ápolót sem mutatnak Karantén melóban, de van pofájuk azt biggyeszteni a végére, hogy a világ összes egészségügyi dolgozójának ajánlják! Ezt? Miért nehezítitek tovább a sorsukat? Pofátlan trükk még az ajánlás is, nem figyelmesség: ez egy gesztustalan gusztustalanság, olyan hazug, mint az azt megelőző 118 perc, ami hiteltelensége mellett még unalmas is.

A Covid-19-nek sok bűne volt eddig is, akárcsak az azt meglovagolóknak. Most a világjárvány egy újabb bűnét láttuk a Karatén meló „személyében”.

Egy tanácsot tudunk adni á la Győrfi Pál: Tartsátok a távolságot…Ettől a filmtől!… De ne másfél méternyit, hanem egy örökkévalót. Fogadjátok meg tanácsunkat, amit most megfogalmaztunk… Csak így: Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: Locked Down

Év: 2021

Játékidő: 118 perc

Műfaj: komédia, dráma, romantikus, krim

Nemzetiség: USA, UK

Rendezte: Doug Liman

Író: Steven Knight

Fényképezte: Remi Adefarasi

Zene: John Powell

Főbb szerepekben: Anne Hathaway, Pa, Ben Stiller, Sir Ben Kingsley, Lucy Boynton

Képek forrása: a Karantén meló c. filmből