Karanténban, avagy Egyedül nem megy

Ha már Covid-19 világjárvány, nem ért meglepetésként, hogy rácuppan erre a filmipar, s előbb-utóbb megjelennek a karanténba zárt lelkek történetei, ha már a világ celebjei olykor gyomorforgató módon próbáltak ebből is lájkvadász hadjáratokat kreálni. A mostani világjárvány hatása kimondhatatlan: egyéni és társadalmi tragédiák egyaránt kísérik, a szakadék talán sosem volt akkora globális szinten, mint most, vírustagadó és -hiszterizáló, vakcina-antivakcina szekták, az egyének véleménybuborékokhoz csatlakoznak, az Internet által biztosított névtelenség adta barikád mögé bújva (azért: Zuckerberg úr szeme mindent lát!), miközben kommentháború tapasztalataival felvértezve bocsátkozva próbálnak gyorstalpaló üzemmódban virológiai szakemberré válni. Ehhez képest jó hír: a Karanténban nem a Covid-ról szól! És nem ez az egyetlen pozitívuma a filmnek.

A címből kiindulva – aminek eredetije az Alone, de nyilvánvalóan a magyar forgalmazó a jelen helyzetre reagálva ültette át a címet, hogy még jobban felkeltse az érdeklődést (sikerült, mert mi is így találtunk rá erre az alkotásra) – máris sejthető: van egy világjárvány (eddig: stimmt), az egész emberiséget pusztítja (ez is stimmt), a hatóságok harsogják a „Maradj otthon!” utasítást (Győrfi Pál nyilván mosolyogva nyugtázza: stimmt a köbön), hősünk meg is teszi, s próbál túlélni (mi mindannyian bólogatunk home office-ban, pizsamába és egy nagy adag pizzába öltözve: stimmt), mert a vírus miatt támadnak a zombik (tudjátok mit, amit látok a Neten, mennyi troll és agymosott van, szerintem ez is stimmt!).

Ahogy Tom Hanks a Számkivetettben számlálta a napokat, úgy húzhatnánk mi is egy strigulát a zombi-filmek mellé.

Már megint! Mi újat tudnak még mutatni? Igazság szerint sokat nem, de azt nem csinálja rosszul. A kisember szemszögéből bemutatott világégés nagyon jó kis téma, nyilvánvalóan nem új, Spielberg is próbálkozott vele a Világok harcával (kritikai szempontból sikertelenül).

Ám a film története nem emiatt nem túl eredeti, hanem azért, mert szintén tavaly a koreai filmgyártás már produkálta a Túlélőket (Alive), s a Karanténban nem más, mint annak igen gyorsan legyártott remake-je, méghozzá csekély költségvetéssel (4 millió dollár). A kis költségvetés, mint azt annyit szajkóztuk, egy jó ötlet és koncepció esetén nem fog feltűnni, sőt, inspirálhatja az alkotókat művészi leleményességre. Ebben pedig jól vizsgázik a film.

A történet három részre osztható: az elsőben főhősünk, Aidan (Tyler Posey – Teen Woolf) próbál alkalmazkodni az emberiséget és az őt sújtó csapásokra, a másodikban kiderül, hogy nincs egyedül és a szemközti lépcsőházban felfedezi Evát (Summer Spiro – Westworld), s a kettőjük közötti kapcsolat kiépítésének lehetünk tanúi, a harmadikban pedig a szükségszerű menekülésnek lehetünk szemtanúi.

A sztorinak (lehet, hogy az alapok miatt) van íve. Tyler Posey nem jó színész, de az alig több, mint 90 perces játékidőt el tudja vinni a hátán: igaz, megpróbál drámai alakítást prezentálni, ebben az elején nem tűnt túl hitelesnek, de a film közepére azért belejön, ellenben, amikor a katasztrófa adta helyzethez próbál igazodni, s kiütközik – a korunk gyermekeire oly jellemző – gyakorlatiatlansága (mondhatnánk: lúzernek is), abban nagyon jó. Szintén kellemes pillanatokat okoz az Aidan és Eva (bizonyára nem véletlen a névhasonlóság!) egymásra találása, ahogy próbálnak egymással kommunikálni először írásban, majd szóban, szívmelengető, bájos.

A film nagy öregje Donald „Csodabogár” Sutherland (Kelly hősei, Tű a szénakazalban) rutinból hozza a szerepét, melynek lényegéről írni több, mint spoileres lenne, de harcedzett horrorrajongók sejthetik, zavar lesz az Erőben. Jó az öreget látni, de pont azért, mert a többi szereplő úgymond ismeretlen arc egy átlag filmnéző számára, valahogy a jelenléte kizökkenti az embert, holott rutinból is nagyot alakít. Egy kevésbé ismert arccal ütősebb, hitelesebb lehetett volna az alkotás, de ez nem Sutherland hibája.

Kis költségvetés – kis látvány? Jogos a kérdés és alapvetően a válasz: igen. Ennek ellenére, amikor hősünk rádöbben, mi zajlik a világban, békaperspektívából olyan tökös jelenetet kapunk (a levegőben pörgő helikopter látványa eszméletlen), amire csak elégedetten lehet csettinteni, s most jön, amiről beszéltünk: a művészi víziónak köszönhetően olyan kameramozgás társul az egész kompozícióhoz, hogy a low budget érzése is eltűnik.

A mozi a címéből adódóan alapvetően korlátozott számú helyszínen játszódik, a klausztrofóbiára, a bezártságból eredő őrületre utal is rendesen, ebben talán erősebb is lehetett volna a film, akárcsak a zombik megjelenéséből adódó rémületre. Bár lehet, hogy már immunisok vagyunk a zombikra, hiszen annyit láttuk már a vásznon (és a mindennapjainkban egyaránt). A zombik, egészen pontosan a fertőzöttek ábrázolása a low budgethez képest korrekt, legalábbis volt már rosszabb, az alaphelyzet morbid abszurditása ellenére azért akad olyan jelenet, amin felröhöghet az ember – s egy jelenetnél (spoiler: amikor lefejeli a zombi az ablakot) úgy éreztem, hogy talán az alkotók is ezt akarták elérni (igaz, más jeleneteknél nem).

Néhány vágási hibától eltekintve mégsem szívesen kötök bele a filmbe, talán a képi világ még kevesebb megvilágítással vagy szűrővel lehetett volna depresszívebb (Zack Snyder kölcsönadhatott volna Az Igazság ligájából), félelmetesebb atmoszférájú, mert amúgy érződik, hogy volt koncepció, volt vízió, s tényleg megpróbáltak kihozni valamit, ami összességében egy kellemes másfél órát biztosít a nézőnek, s ami még fontosabb: mondanivalóval is.

A film vége azért sokaknál kivágja a biztosítékot, mert nyissz és stáblista. Először engem is megütött a dolog (mi az, tán kifutottatok a költségvetésből?), de ha jobban belegondolok, pont így hatásos az üzenet – nem jó egyedül – így ért célba, s az egymásra találás csúcspontra. Emiatt, mondom, sokan állhatnak majd fel zavartan a film elől, ám nyugodjunk meg: így van értelme! Ahogy a Fradi az Újpesttel, téesz a traktorral, úgy kötődik össze az ember a társával, s talán ez a legfontosabb a célja életnek, a többi nem számít. Kivéve, ha elvárásaid vannak, de… Arról már úgyis sokat jártattuk a klaviatúrát!

Összességében egy jó kis horror-thriller-drámát kapunk, szórakoztató és megható momentumokkal. Nem világmegváltó alkotás, de a cím ellenére kitárni segít a világot, s mindezt korrekt színészi alakításokkal, s művészi koncepcióval.

Társaságban vagy egyedül is ajánlható a film, ha undorodsz a trashtől, nem kell aggódnod, a peacemakered sem fog kiakadni, de mondanivalót is hordozó, kedves pillanatokat is és egyben izgalmat, drámát biztosító filmet nyújt a Karanténban. Főleg úgy, hogy egy részünk most is ott van.

Adatlap:

Eredeti cím: Alone

Év: 2020

Játékidő: 93 perc

Műfaj: akció, thriller

Nemzetiség: USA

Rendezte: Johnny Martin

Író: Matt Naylor

Fényképezte: Martim Vian

Zene: Frederik Wiedmann

Főbb szerepekben: Tyler Posey, Summer Spiro, Donald Sutherland, Robert Ri’chard

Képek forrása: a Karanténban c. filmből