Kelly hősei, avagy Medalion? Én beérem a 16 millióval!

Régi klasszikust újra elővenni és megnézni egy kétélű fegyver, hiszen nem tudhatjuk, hogy valóban igazi remekművel volt egykor dolgunk vagy csak a múlt emléke teszi széppé azt, hogy a jelen leleplezze annak minden gyengeségét. Nos, a Brian G. Hutton rendezte Kelly hőseitől nem kell tartani: ez a film még mindig több mint rendben van, sőt, akár a jó bor, korral valóban csak nemesedik.

Pedig a Clint Eastwood, Telly Savalas és Donald Sutherland nevével fémjelzett alkotás a bemutatásának évében nem aratott osztatlan sikert, a 4 milliós büdzsével rendelkező film az Egyesült Államokban mindössze 5,2 millió dollárt fialt. Ennek ellenére idővel mégis megkerülhetetlen klasszikussá vált a háborús filmek kedvelői körében, holott egyediségét pont az jelzi, hogy kilóg a sorból. Míg az ötvenes években egyértelműen propaganda-filmek készültek, s tűntek el – jogosan – a süllyesztőben, addig a hatvanas években a tablószerű eposzi jellegű, pátoszos alkotások arattak világsikert, s váltak a háborús filmek etalonjává, mint a hazánkban is népszerű A leghosszabb nap, A nagy szökés, A halál ötven aurája vagy A piszkos tizenkettő. Ebbe a zsánerbe némileg beletartozik a Kelly hősei is, ugyanakkor egyértelműen látszik, hogy új utakra kíván törni.

A több mint 140 perces alkotás ezen útkeresésében nem járt egyedül. 1970-et írunk: javában dúl a vietnámi háború és a világot megrengette 1968 szele mind társadalmi, mind kulturális szinten, megkérdőjelezve az addig tabuként kezelt témákat, köztük a háborút. Az „új hullám” természetesen Hollywoodot is elérte, amire akkor még a progresszivitás volt a jellemző, s kellő bátorságot tanúsítva tudott bemutatni az uralkodó hatalmi rendnek, ami akkor éppen elmerült a keleti-nyugati blokk szembenállása és Vietnám apokalipszise által okozott pokol bugyraiba.

Joggal változott meg hát a hozzáállás a Mechanon kedvelt játékszere, a háború iránt is: már nem a hősies küzdelem áll a középpontban, hanem az elé görbe tükröt tartva próbálják az alkotások leleplezni annak valóságtartalmát, a hatalom legnagyobb ellensége, a szatíra és a groteszk segítségével. E törekvés mentén 1970-ben mindjárt három háborút kifigurázó alkotás is születik, a Joseph Heller regényéből készült Mike Nichols 22-es csapdája, Robert Altmantól a M.A.S.H., ami a koreai „elfeledett” háborúba kalauzolja a nézőt és a már említett Kelly hősei.

A Kelly hősei tehát szakít a hagyományos II. világháborús filmekkel, hősei a cím ellenére nincsenek is – talán ezzel is magyarázható a kezdeti elutasítottsága.

A főszerepet játszó Clint Eastwood (Kelly) maga is egy hideg, gátlástalan, számító, a saját érdekeket előtérbe helyező profi, mint a Sergio Leone-féle Dollár-trilógia nevesincs fejvadásza, csak éppen most a mexikói határvidék bandái helyett a náci hadsereget irtja a busás haszon fejében. Igazi antihős, ami addig is és a későbbiekben is Eastwood védjegyévé vált. Vele ellentétben Telly Savalas Bazi Joe-ja még kezdetben teszi a kötelezettségét, a maga módján óvja embereit, igaz az ő fő motivációja is önös, bár sokkal hétköznapibb: dicsőséges offenzíva helyett örömlányok után kajtat maga és kis hadának kielégítésére. Bár őt az anyagiak kevésbé motiválják, mégis rádöbben, a 3M (Mindent Megelőző Magánérdek) bizony előbbre való annál az őrületnél, amelybe a világ és fél(egész?)bolond hadvezetés kergette csapatát. Drámát, ha lehet egyébként erről ebben az amúgy könnyed hangvételű filmben említeni, az ő pillanatnyi felismerése jelenti: a nekem is jár. Így a 3M által motivált kis antihős csapat a háború megnyerése helyett privát akcióba, az arcvonal mélységében fekvő kis francia városka közepén lapuló bank kirablásába vág bele.

A film egyediségét a heroizmus felváltó önérdek hangsúlyozása és legitimmé tétele mellett a nagyszerűen megírt dialógusokból és a karikatúraszerű figurákból áradó humorfaktor adja, amelyek dominánsabbak a kornak megfelelő, de mai szemmel már avittnak tűnő akciójelenetekhez képest. Kiemelendő Don Rickles kufár Vaskalapja és a mára már ikonikussá vált Csodabogár, Donald Sutherland ábrázolásában, aki nem más, mint egy homoszexuális tankparancsnok, s válnak a film állandó humorforrásává és felejthetetlen alakjaivá. Különösen az utóbbi figura szerepeltetése volt igen merész húzás a film alkotóitól, hiszen mégis csak a „dicsőséges” II. világháborúról volt szó, így Csodabogár jelenléte – a gegparádén túl – nemcsak, hogy meghökkentő volt, hanem egyenesen szürreális, akárcsak az, hogy andalító country-zene alatt gyakorlatilag lemészárolnak egy teljes helyőrséget a rablásban részt vevő katonák.

A Kelly hősei számos ilyen groteszk elemet tartalmaz a belső korrupció bemutatásában, a hozzá nem értő, saját karrierjét ápolgató századparancsnok, a dicsőségre szomjazó, de egyben valóságképet elveszítő tábornok személyében. De ott vannak „hőseink” a pénzéhes közkatonák is, akiknek arcát a film utolsó montázsában szinte állatias módon eltorzítja az arany iránti vágy, ami még egy német harckocsi-parancsnokot is különbéke kötésre sarkal, miközben a lakosság a Marseilles dallamára ünnepel, abban a tévedésben élve, hogy minden az ő felszabadításukért történt.

A 3M mindennek a mozgatórugója. Az önös érdek előbbre való. És ha a világ körülötted megbolondult, akkor bizony ez a 3M talán még érthetővé is válik: ezt sugallja a film nem-hitvallása.

Antihősök és őrültek: ezzel találkozhatunk a film megtekintése során, mégsem kell mindettől egy átlag nézőnek megijedni, hiszen a sztárparádé, illetve az alkotás könnyed, humoros hangvétele egy több mint kétórás szórakoztató élménnyel ajándékozza meg a nézőt. Ez a faktor erőssége pedig elhomályosítja a film amúgy háborúellenes jellegét is, szinte teljes mértékben felszámolva a megközelítésből egyébként logikusan fakadó drámaiságot. A mozi – későbbi – népszerűsége is talán ebben rejlik, melyet csak erősít a film zenéje is: a Lalo Schifrin által komponált Burning Bridges önálló slágerként is megállja a helyét, teszi még szórakoztatóbbá a képsorokat.

Összességében a Kelly hősei lehetett volna egy anti-háborús filmdráma is (egyes információk szerint a film eredeti koncepciója is egy drámaibb megközelítéssel élt volna), de a groteszk és a szatirikus ábrázolásmódnak köszönhetően egy szórakoztató, valóban tökös háborús akció vígjátékká vált. E zsánerben viszont a Kelly hősei mai napig a legjobb és legmaradandóbb alkotás.

A filmet Magyarországon 1984-ben mutatták be először, s vált egyből kultikussá. Ebben óriási szerepe volt a kiváló magyar szinkronnak: a rendkívül szellemes magyar szöveg mellett olyan nagyszerű színészek szólaltatják meg a film szereplőit, mint – a teljesség igénye nélkül – Kovács István, Inke László, Bodrogi Gyula, Helyey László, Zana József, Láng József, akiknek alakítása nélkül ez a mozi bizony szegényebb lenne. Ezt a filmet magyar szinkron nélkül bűn megnézni.

A felújított változatot – annak ellenére, hogy mind a kép, mind a hang hagy némi kívánnivalót maga után – akkor is érdemes megnézni, ha már százszor láttuk a filmet. És ezt az élményt nem csak az emlékezés teszi széppé.

Adatlap:

Eredeti cím: Kelly’s Heroes

Év: 1970

Játékidő: 144 perc

Műfaj: háborús, kaland, vígjáték

Nemzetiség: USA-jugoszláv

Rendezte: Brian G. Hutton

Író: Troy-Kennedy Martin

Fényképezte: Gabriel Figueroa

Zene: Lalo Schifrin

Főbb szerepekben: Clint Eastwood, Telly Savalas, Donald Sutherland, Don Rickles

Képek forrása: imdb.com