Krokodil Dundee öröksége, avagy Mire megvénülünk

Nem tudjuk, kinek a fejéből pattant ki az ötlet, hogy vajon, mi lehet Paul Hogannel. Ha említjük, nyilván sokan vakarjátok a fejetek, hogy hová is lehet tenni ezt a nevet (nem csodálkoznánk azon, hogy azt mondanátok: sehová), de ha azt mondjuk, Krokodil Dundee, többen is megnyugtató mosollyal nyugtázzátok az információt (és azt a fekete monokinis képet, amit filmmúzeumi túránk során is megidéztünk). Tény, hogy a krokodilvadász kalandja anno nagy sikert aratott, a folytatásait jobb inkább feledni. De szükséges-e megidézni az alkotóit? A költői kérdésre a Krokodil Dundee öröksége adja meg a kéretlen választ. Spoiler: Nem!

Mindenekelőtt leszögezzük: ez a film nem része a Krokodil Dundee-sorozatnak. A történet arról szól, hogy a valóságban is visszavonult Paul Hoganre már csak az ikonikus szerepe miatt emlékeznek, de mivel jó hírét vitte Ausztráliának, a királynő lovaggá akarja avatni. S ekkor kerül Hogan egyik bajból a másikba, mely során csak egyetlen dolog ad neki erőt, hogy unokája büszke legyen rá.

Alapvetően nincs gond azzal, ha az öregedésről szól egy alkotás (mint például a Sosem késő volt): drámák és vígjátékok nagyszerű alapanyagát jelentheti ez a téma, Hogan komikus lévén, nyilván ez utóbbi műfajt választotta. A gond inkább azzal van, ha a megvalósítás nem sikerül. Míg az 1986-os Krokodil Dundeenak volt egy finom humora, addig, bár a térdcsapkodós poénok most is elmaradnak, a humort a blődlivel tévesztik össze, s ez nagyon rosszul néz ki, hiszen Hogan, már csak a stílusa miatt sem egy Leslie Nielsen.

Tény, hogy a modern világtól elzárkózó Hogan figurája szerethető lenne, de alakítása inkább fáradt, s hiányzik belőle az a tökös megöregedés, a szikár, nyers stílus, ami Clint Easwood sajátja, s miáltal hiteles társadalomkritikát kaphatunk a jelenkorunktól undorral elforduló kicserepesedett lényétől. Talán két, Hollywood píszí-vonala által túltolt, mondjuk így: black powerre való jogos reagálása az, ami megmosolyogtat, a vonatkozó jelenet akár bátor fricskaként is értékelhető lenne, ha nem a rácsodálkozás vagy a véletlen vezetné.

Ám összességében az öreg Hogan „kalandjai” többször inkább szánalmasak, mintsem átélhetőek: s így az öregedés versus posztmodern összecsapásából érdemében semmit nem láthatunk.

Ellenben a néző képébe nyomnak olyan cameó-sűrítményt, amitől viszont tényleg megcsömörlünk: Olivia Newton-John, John Cleese, John Travolta, Mel Gibson, Chevy Chase, Reginald VelJhonson (Die Hard), Chris Hemsworth, Wayne Knight (Jurassic Park) és csak egy kérdés merül fel: hogyan vették rá őket erre? Hiszen a Krokodil Dundee lényegében egy egyszeri kísérlet volt, – tény, hogy ikonikus volt egy rövid ideig, – de érdemében kultuszt nem tudott teremteni, elsősorban a nosztalgiafaktor az, ami miatt emlékszünk rá (no, meg a monokini). Ugyanakkor egyes hírességek jelenléte inkább fájó, gondolunk a Monty Python tagjának, valamint a Golfőrültek főszereplőjének két-két belépőjére, ami a blődlifaktort erősíti a nevettető humorral, urambocsá’ az öniróniával szemben.

S mindez azért is fájdalmas, mert Paul Hogant, aki egyébként tényleg nem tett le az elmúlt két évtizedben semmit az asztalra, életútjának bemutatása során úgy ajnározzák az alkotók, és annyira jó embernek mutatják be (a nézők szemszögéből), hogy mindjárt eszembe ötlött egykori macskám képe, amint éppen felemelt hátsó lába alá hajolva nyelvével kezdte el tisztogatni nemesebbik felét. Volt már rá példa, hogy egy ismert, de lényegében eltűnt szereplő önmagát alakította egy kitalált szituációban. A spárgakirály Van Damme a JCVD-ben azonban meg meri engedni magával szemben a gúnyt, aminek ez a film a közelébe sem mer menni.

A film technikai oldalától sem dobunk sajnos hátast, a kameramozgás időnként zavaros (ha jó lenne, az sem segítene), a vágás is hullámzik olykor, azonban a zene az, amitől legjobban a falra lehet mászni: százezerszer hallott, negédes, kicsiknek készített komédiákra emlékeztető hangulatszólamokat hallhatunk szinte végig az egész filmben, ami kényszer-jókedvet tálalva csak csökkenti, tompítja a helyzetek súlyát, humorát.

Az öregedésről lehetett volna jobb és szórakoztatóbb filmet készíteni, (különösen úgy, ahogy próbálkoztak) a világunkra rácsodálkozó veteránban mindig is volt és lesz is potenciál. Ehhez viszont tartalom, értékrend és nyers irónia is szükségeltetik, mindennek azonban híján van a film.

Nem azt mondom, hogy nézhetetlen a Krokodil Dundee öröksége, de tény, hogy láttunk már sokkal, de sokkal jobb alkotásokat. Ha teleetted magad a vasárnapi ebéddel, s valamire el kell aludni, arra tökéletes, de ezt semmiképp ne értékeljük cinematológiai orgazmusnak, ellenben annak, hogy fogatlan oroszlánnal krokodillal hozott minket össze a sors. S ezt bizony nem bocsátjuk meg neki.

Adatlap:

Eredeti cím: The Very Excellent Mr. Dundee

Év: 2020

Játékidő: 88 perc

Műfaj: vígjáték

Nemzetiség: ausztrál, USA

Rendezte: Dean Murphy

Író: Dean Murphy, Robert Mond

Fényképezte: Roger Lanser

Zene: John Foreman

Főbb szerepekben: Paul Hogan, John Cleese, Reginald VelJhonson, Olivia Newton-John, Nate Torrence, Chevy Chase, Kerry Armstrong

 Képek forrása: imdb.com