Megkerült a szovjet Gyűrűk Ura, avagy 30 éves Frodovics elvtárs

Felrobbant az Internet az alig több, mint egy hete felröppenő hírre, miszerint előkerült Tolkien nagysikerű regényének, A gyűrűk urának szovjet változata, ami jogdíj-fizetés elkerülése végett az Őrzők (Khraniteli) címet viseli, hasonlóan a Wathcmenhez, de nem összetévesztendő vele.

A hír több okból is szenzáció, mert egyrészt valóban ez az első élőszereplős feldolgozása a XX. század egyik legnagyobb eposzának, még akkor is, ha televízióra készült, megelőzve így a Peter Jackson-féle grandiózus művet, másrészt pedig a leningrádi televízió által egyszer sugárzott alkotást mindenki elveszettnek hitte. Valami azt mondatta velünk, talán jobb is lett volna, ha megmarad e státuszában, ám a hír hallatán utána akartunk járni a rejtélynek, hogy miről is van szó, mert úgy éreztük, itt valami egészen ritka kulturális hulladék-különlegességről lesz szó.

Szó, ami szó, azzal, hogy valóban megtekintettük, így a kíváncsiságunkkal ötvözött cinematológiai perverziónkat oly akutnak értékelték, melynek egyenesági szövődménye az alkoholizmus.

Mert ami sokk, az sokk.

Tény, hogy a szocialista rendszerben számos televíziós játékfilm készült, a társadalomdrámától a történelmi darabokig, ezek között vannak jobbak és rosszabbak egyaránt, s a produkciógyárak időnként kísérleteztek is a határokat feszegetve – de ez inkább a nézők idegrendszerére vonatkozott. E kísérletezések keretében sci-fi, fantasy és mesejátékok is születtek, elég csak a hazai trükkmágus (na jó ez túlzás) Rajnai András munkáira gondolni, melynek örök klasszikusa a Pirx pilóta kalandjai, aminek, ha a címére nem is, de az űrállomást alakító kenyérkosárra vagy a marsbéli kupolaváros szerepében tetszelgő presszós pohárra mindenképpen emlékszel. A magyar televíziós produkciók odáig merészkedtek, hogy Asimov műve (A halhatatlanság halála), továbbá számos legenda sem volt szent, az 1991-ben még élő(?) Szovjetunió pedig J.R.R. Tolkienre vetette a szemét, hogy filmtörténet első élőszereplős feldolgozását elkészítsék. (Fontos hangsúlyozni az „élőszereplős” jelleget, hiszen az 1970-es években animációs adaptáció készült már A gyűrűk urából, Ralph Bakshi egészestés produkciója a grandiózus bukása miatt azonban befejezetlen maradt, a Hobbitból pedig szigorúan televízióra készült rajzfilm.)

A szovjet filmgyártás kísérletének végeredményét előre sejthetjük: egy hulladék, s amit valóban csak a kulturális katasztrófaturizmus késztet arra, hogy megtekintsük. A trash-faktor hatását nem szabad lebecsülni, hiszen a Youtube-ra legálisan (!) feltöltött film első része egy hét alatt több, mint 430 ezer, a második (s egyben befejező) része pedig 102 ezer feletti kattintást produkált. E magas nézettséghez sajnos mi is hozzájárultunk – ez kultúrmissziónk járulékos veszteségeként értékelendő, amiért ezúton is bocsánatot kérünk.

Natalya Serebryakova által rendezte mű minden szegmensét magán viseli, amit akkoriban gyűlöltünk és amit manapság gúnyosan végig röhögünk bizonyítván kulturális felsőbbrendűségünket.

A szegényes kivitel még hagyján, ahogy vasvillával nem lehet szilvát aszalni, úgy pénz nélkül sem lehet látványfilmet készíteni, ezért is kellett beérnünk anno Chuck Norris helyett Vágási Feri parasztlengőivel, ellenben a vízió, a művészi koncepció, továbbá a hiteles alakítások, valamint a hozzáértés alapvetően nem pénz, hanem választás és hozzáállás kérdése, az állami televíziónak köszönhetően pedig a KGB is hatásosabb eszközökkel buzdíthatta volna a produkció résztvevőit egy kicsit odaadóbb munkára – hacsak a cél nem az elrettentés volt.

A szovjet Gyűrűk ura akárcsak a szocialista ipar, ami az ötéves tervet 10 év alatt sem teljesítette be egészében, ami pedig kész lett, arról jobb nem is beszélni. Tudjuk-tudjuk: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb … de ez egy egész citromültetvénynek illik be a hőn áhított narancs helyett, annak is pálinkakész változatából. Ráadásul, ami elkészült, az sem egész, mert csak harmadkész alkotást kaptunk (talán jobban is jártunk így, bár félő, hogy a Snyder-cutból kiindulva trollok fogják követelni a folytatást), ugyanis a megtekinthető két rész Tolkien trilógiájának első kötetét ülteti át televíziós produkcióba.

Nem is akármilyenbe! Mintha kombájnnal akartak volna körmöt vágni!

Már a nyitóképsor és a zenei aláfestés is (ami az egész produkció alatt egy dologgal jellemezhető: marhára oda nem illő) felér egy kasztrálással, a látvány láttán az érzékenyebb lelkületű Tolkien-rajongók stroke-ért kiáltanak, mert a művészi oldala a Kalányos család fogsorához hasonlóan teljes.

Dramaturgia, mint olyan nem létezik, a két jelenet között nincs összefüggés, átvezető hídként (nem művészi koncepció, hanem inkább takarékosság jegyében) a mesélő-Tolkien szerepében SZTK-keretes szemüvegben lévő, de ízlésficamos irodalomtanárt idéző Andrej Romanovot vágják be random módon, aki mesélés helyett legtöbbször csendben pipázik, és sejtelmes vallató tekintettel bámulja a kamerát, mintha felelősségre vonná a nézőt, hogy mi a sz@rért kapcsolt erre a műsorra.

A trükkök kivitelezése is a „rohadjon-meg-jó-lesz-az-úgy” lelkesedéssel készült: csapnivaló blue screen-jeleneteknek köszönhetően (ami akkorra már évtizedek óta alkalmazott technika volt!) az álló képen eltűnik Aragorn alufóliába csavart kardja, a rosszul mozgatott kamerákról, ami koszos, mert rendkívül sok jelenet olyan indokolatlanul homályos, mintha az operatőr a felvétel előtt kente volna szét a lencsére rárakódott trutyit, a kilenc lovas vonulását pedig úgy érzékeltetik, hogy három lovaglóról (mert ennyire futotta) készített felvételt háromszor pörgetik le egymás után.

És a gyűrű születése! Apám! Ha azzal állítottam volna be az asszonyhoz, menten beadja a válópert! (Hmmmm … Ez nem is olyan rossz ötlet!)

A szereplőgárda legalább olyan hikomatos mint maga a rendszer, láttukon soha többet nem tudsz úgy gondolni Tolkien hőseire, mint azelőtt, Frodovics elvtárs láttán momentán sírva fogtok fakadni és még ő a legjobban eltalált figura a főszereplők közül, akik pusztán hosszan tartó alkoholizmussal szerzett májzsugor miatt leszázalékolt kolhozmunkásra emlékeztetnek a jelmezbálon.

Látni az alkotói (?) hozzáállásukon (???) azt, amit gyerekkorunkban oly sokszor megtapasztalhattunk: meséről van szó, úgyis gyerekek nézik, jó lesz nekik az, ha hülyének nézzük őket infantilis előadásban, mondván – ha meg nem tetszik, majd az anyjuk képen gyűri őket.

Bizony, abban az időben ez volt: jó lesz az úgy! És valljuk be: igazából nem azért emlékszünk vissza mára már narkotikum értékével bíró retroérzéssel az akkori dolgokra, mert valami jó volt, hanem azért, mert nem volt más. Az orosz Gyűrűk ura esetében pedig azt is bűnként lehet felróni, hogy volt. Ez a tökéletes mintapéldája annak, miért ne legyél retrohívő.

Tény, hogy az orosz Gyűrűk ura egyetlen értéket képvisel: a sz@rfaktort, mert ezzel bizony rendesen beletojtak a filmipar ventilátorába – az egész a kulturális veszélyhelyzet iránt fogékony és erős gyomrú lakosságtájékoztatókért kiált, akik röhögőgörcsök közepette figyelmeztetnek: NE NÉZD MEG!

Mi megtettük. És ezt a háromszavas üzenetet tudjuk csak közvetíteni mi is: NE NÉZD MEG! (Úgyis bele fogtok nézni, ezért megosztjuk nektek a linkeket!) És ezt a közvetítésünket is tekintsétek pszichológiai célzatú vallomásként, mellyel a lelkünkön és agyunkban ejtett sebeket próbáljuk orvosolni, s magyarázatként a rendőrségnek, mert krónikus röhögőgörcsünk miatt feljelentettek minket csendháborításért.

Mert amit ott látsz, egy légkalapáccsal végrehajtott lobotómia hatásával bír, az igénytelenség Parnasszusa, a művészet pöcegödre, a filmnézés keresztútja, melynek emlékét csak töméntelen töménnyel lehet kimosni agyunk utolsó receptorából is.

És ezt nem csak a mai szemmel látva mondhatjuk el, hanem bizton állítjuk: ez már akkor is egy trágyadombi Mount Everesttel ért fel, s nincs az a retro-transzformátor, ami ezen értékítéletünkön csak javítani tudna. Ezt csak így … Objektíven.

A film 2 részletét itt és itt tudod megnézni. Még egyszer, utoljára figyelmeztetünk: NE TEDD!!!

Adatlap:

Eredeti cím: Khraniteli

Év: 1991

Játékidő: 154 perc (2 epizód)

Műfaj: fantasy, mese, tévéfilm

Nemzetiség: orosz (szovjet)

Rendezte: Natalya Serebryakova

Író: Natalya Serebryakova

Fényképezte: Anatoliy Korinetskiy

Zene: Andrei Romanov

Főbb szerepekben: Feorgiy Shtil, Viktor Kostetskiy, Valeriy Dyachenko, Vadim Niktin, Viktor Smirnov, Sergei Parshin, Andrei Romanov

Képek forrása: az Őrzők (Khraniteli) c. filmből