Monster Hunter: Szörnybirodalom, avagy Game over

Nem nagyon vagyok járatos a pc- és videójátékok területén; utoljára akkor játszottam számítógépen, amikor gyorsjelentés írása helyett passziánszoztam a munkahelyen – fegyelmi is lett belőle. Paul W. S. Anderson legújabb filmje, mint utána jártunk, egy Japánban oly sikeres játék alapján készült, de a már említett anti pc-játék-guruságom okán ez nem generált elvárásfaktort bennem, pusztán csak egy jó filmet szerettem volna látni. Hát, ez nem jött össze (pedig mennyit könyörögtem az istenhez kultúrmissziónk során). De lehet, hogy azért, mert nem nekem, hanem a producereknek voltak elvárásai.

Az író-rendező Paul W. S. Anderson neve nem ismeretlen az eszetlen és szívtelen látványfilmek területén, neki (nem) köszönhetjük a Kaptár-filmeket, ami ugyebár játékadaptáció, a Mortal Combatot, ami megint csak játékadaptáció, az Alien versus Predatort, és igen: játékadaptáció ismételten csak pipa. A műfaji azonosság mellett e filmek közös tulajdonsága, hogy rosszak. (Pedig az író lerakott az asztalra egy Halálhajót, ami összességében remek sci-fi-horror volt, s anno valóban frászt hozott ránk, megérdemelt is a kultstátusza, igaz, ezen egyetlen pozitívuma mellett ott ragyog A katona is, de csak a szégyentáblán). Az író rendező tehát szakavatott Mekk Mestere a kétséges minőségű játékadaptációknak. Kérdés így jogos: mi motiválhatta a megrendelőket, hogy ő készítsen egy újabb csodát.

Tény: a gyakorlat teszi a mestert, a rossz gyakorlat pedig a nagyüzemi selejtgyártást, s ez utóbbiban Andersonnak valóban nagy rutinja van. Az is tény, hogy van egy sajátos, tökös látásmódja, igyekezete, de azt is tudjuk Yoda mester óta, hogy „Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld”, rendezőcsodánk pedig most is próbálkozott, de folyton aknára lépett.

Elsőszámú hiba, hogy Monster Hunter sajnos már a felvezető képsorokban elspoilerez mindent: ismert világunk mellett létezik egy párhuzamos univerzum, s abban emberek harcolnak mindenféle szörnyekkel. Nos, ebbe a szörnyvilágba belecsöppen egy maréknyi amerikai katona, élükön Milla Jovovich-csal, aki újból apokaliptikus főszerepet kapott, köszönhetően rutinjának (Kaptár-filmek, Hellboy), no meg valószínűleg annak, hogy ő az író-rendező felesége. A minőség (hiánya) így családban marad. Visszatérve a sztorira (?) a katonák szembesülnek a szörnyekkel és gyorsabban elpárolognak, mint közpénz a politika labirintusában. Hősnőnk (Jovovich) összefut egy helybéli harcossal, akivel szembe néznek a szörnyvilág rémségeivel.

Protekció ide, protekció oda, Milla Jovovich a film pozitívumát jelenti, alakítása valóban nem rossz (egyébként tényleg van benne tehetség, lásd Joan D’arc), van kisugárzása, s színészi kvalitását dícséri, hogy felvállalja: borzalmasan énekel. Közte és a szörnyvilágbéli harcost alakító Tony Jaa közötti kapcsolatrendszer jól működik, a kezdeti ellenségeskedést szinte szavak (közös nyelv) nélküli jelenetsoroknak köszönhetően felváltó bajtársi-baráti viszony a legjobb pillanatai a filmnek. Ez kábé 10 percet tesz ki a több, mint 100 perces játékidőben, ami konvergál egy átlag NB-1-es futballmérkőzés futásátlagához.

Persze, a rendező hű marad önmagához: vannak szörnyek, zúzások, van, ami nem is néz ki rosszul, ugyanakkor az akciójelenetek egyik nagy hibája a CGI. A CGI-nak sokat köszönhetünk, mert olyan látványt lehet vele megteremteni, ami praktikus effektusokkal szinte lehetetlen vagy olyan horribilis összegeket emésztene fel, amelyeket csak legnagyobb stúdiók tudnak kitermelni magukból. A CGI tehát segíthet a látványfilmek demokratizálódásában, ugyanakkor probléma, hogy azt túltolják. Mivel a CGI-kreálmányoknak nincs fizikájuk, ezért sosem válnak hitelessé – lásd ellenpéldaként a Jurassic Park animatrikus dínóit. Nos, itt is beleestek a csapdába, de mentségül szolgáljon, hogy csak 60 millió állt rendelkezésre, ami manapság már bagatell összeg, így nyilván az olcsóbb megoldás mellé tették le a voksot. Ezt még nem is rovom fel hibaként, ellenben azt, hogy megint a százszor látott algoritmusok és megoldások szemlélhetők meg, már annál inkább.

A történet mélységeit nem boncolgatom, egy zúzós-gyilkolós szörnyjáték története milyen is lehetne, szóval nem vártunk el egy filmtörténeti orgazmust. Ez viszont nem mentesít az alól, hogy bődületes problémákra ne hívjam fel a figyelmet.

Először is: A mozi már az elején kijelenti, hogy van egy párhuzamos világ és be is mutatja a kezdő képsorokban egy homokmezőkön száguldó hajót (!), amit elpusztít egy szörny. Ezután váltunk a mi világunkra, ahol – karakterábrázolás hiányában – nem ismerhetjük meg a kis katona osztag tagjait (nem is érint meg minket elhalálozásuk), akik egy viharnak köszönhetően jutnak el a szörnybirodalomba. És itt van egy bibi. A suspense hatás elmarad – hiszen már a film kezdetén tudjuk, hogy hova kerülnek. Így nem tudunk a katonákkal együtt rácsodálkozni mindenre, elmarad a meglepetésfaktor, s ezzel együtt az izgalom és a feszültség is.

Másodszor: A film megpróbál trancsírozni, csak éppen szinte semmit nem látni belőle, valószínűleg azért, hogy az ifjabb nézőket is megnyerjék (egy durvább jelenet van az egész filmben), holott egy kicsit bevállalósabb hozzáállás á la Starship Troopers csak jót tehetett volna a mozinak. Egy rekesz sört tennék rá, hogy ez nem Anderson, hanem a producerek hibája.

Harmadszor: A producerek. A mozi lényegében olyan, mintha két filmet látnánk. A Jovovich-Tony Jaa duója tényleg jól működik, s kettejük barátságának kialakulása önmagában elbírt volna egy jó kis filmet. A minimalista környezet valóban teret ad(hatna) egy minőségibb filmnek, Anderson itt is próbálkozik, s még kellemes alakításokkal és jelenetekkel is találkozhatunk. Azonban igyekezete megtört a produceri nyomásnak, elvégre hűnek kell kell lenni a PC-játék rajongóihoz, így a film utolsó harmada már a Monster Hunter-játék világába kalauzol minket: az eddigi ingerszegény környezet után egy olyan –giccsuniverzumba csöppenünk, ami erős gyomortájéki fájdalmakat okoz a szemnek, már bocsánat a képzavarért. Higgye el mindenki, a Monster Hunter látványvilága (és most nem a szörnyek realizálására gondolunk, mert az jól sikerült) émelyítő, ez viszont az eredeti dizájn hibája. E világban/periódusban már minden csak a zúzásról szól, gyorsan le is kavarják ez egészet, innentől már se szív, se lélek, csak agyonvágott jelenetsorok.

Negyedszer: A vágás. Hát, apám, ilyen idegesítő vágást nem látsz mindennap. A harci jelenetek követhetetlenek, hogy értsd: kapsz egy látványfilmet, amit nem látsz! Egyszerűbb szcénák is darabossá válnak, ami már két perc után az egész annyira idegesítő lesz, hogy inkább átkapcsolsz a Barátok köztre pihenésképpen.

Ötödször: A CGI-ról már beszéltünk, így megkímélünk titeket a Kijelöl-Másol-Beilleszt művelettől.

Hatodszor: A szereplőgárda. Jovovich oké, jól állt neki a figura, aki olyan kemény, hogy mindenki Millája Rambóhoz képest mindjárt Rambo „kettő”, Tony Jaa (a dizájntól eltekintve) oké, de amikor Ron Perlmant meglátod, esküszöm, hogy becsinálsz a röhögéstől. Nem tudom ki volt az a barom, aki szőke parókát kényszerített rá, – nyilván a PC-játéknak való megfelelési kényszer adta az ötletet, – de akkor is… Szegény úgy néz ki a jelmezében, mint egy több évtizedes alkoholizmus miatt rokkantnyugdíjassá váló Duran Duran-rajongó Dragonballba oltva. És emellett a szereplők között van egy beszélő CGI-macska, de nem a kényeztetni, hanem – látván az alkatát – abból a fajtából való, akit egyből felvennél betonozni. A CGI-szájába adott szövegek is csak megerősítik ezt az érzést.

Egy biztos, erős ízlésficamot lehet kapni – mindennek ellenére, nem borzasztóan rossz a film (ha elengeded magad a hibákon, még önfeledt röhögőgörccsel is megjutalmazhatod magad), pusztán egy eltévedt koncepciójú játékadaptáció, aminek gyengéje, hogy a megrendelők Anderson egyénieskedéseit korlátok közé szorították, holott a játékvilágtól legmesszebb lévő jelenetek a film legjobb részei.

Így végeredményben egy skizofrén mozit láthatunk, bizonyítván a produceri mindenhatóságot, igaz, szórakoztatófaktorral együtt. Agyatlan filmezést, bűnös élvezetek kielégítését (mert egy sárkány az USA-hadsereg ellen, azért ott van a szeren) szolgálja a Monster Hunter, de arra már nem alkalmas, hogy újranézés tárgya legyen.

Ez viszont SZÖRNYen kevés. Csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: Monster Hunter

Év: 2020

Játékidő: 103 perc

Műfaj: fantasy, akció

Nemzetiség: német, USA, japán, kínai

Rendezte: Paul W.S. Anderson

Író: Paul W.S. Anderson

Fényképezte: Glen MacPherson

Zene: Paul Haslinger

Főbb szerepekben: Milla Jovovich, Tony Jaa, Ron Perlman, T.I., Meagan Good.

Képek forrása: imdb.com