Oxigén, avagy Légtelen történet

A NetFlix az indulása óta többször is próbálkozott sci-fi-vel (pedig Yoda mester óta tudjuk: Tedd vagy ne tedd, de ne próbáld!), ám mind az Éjféli égbolt, mind A potyautas (ahogy arról mi is írtunk már) elsősorban az álmatlansággal küszködő nézők számára jelentett gyógyírt. Az Oxigénnel azonban eltaláltak valamit, és ezt nem a grandiózussággal és torkon a néző akarata ellenére letolt hamis drámaisággal, hanem remek ötlettel, s megfelelő – kirakós játékokra jellemző –  feszültségadagolással érték el. És ez úgy kellett már, mint az éltető oxigén!

Alexandre Aja eddig többször is kirándulást tett a horror műfajában (Sziklák szeme, Préda, Piranha 3D), most a thriller műfajában tett kirándulást, melyet – okkal – a science fiction világába helyezett el.

Liz arra ébred, hogy egy hibernálókapszulában van, s műszaki hiba okán fogytán van a levegője. A kapszulából pedig nem tud kitörni, a túléléshez pedig szükség lenne minden emlékére, aminek híján van, s egyedül egy számítógép (MILO) az, akivel a kapcsolatot tudja tartani. Esélyei csekélyek, s a film közel 100 perce mutatja be a küzdelmét.

Az Oxigén – a jól megépített szűkös környezet ellenére, vagy pont azért – minimalista darab, egyszereplős dráma (más szereplők csak a hangjukat prezentálják vagy flashbackekben bukkannak fel), s ezzel nagy kockázatot vállaltak az alkotók, hiszen ha sci-fire gondolunk, elsősorban monumentális űrhajókra és látványos futurisztikus világokra asszociálunk.

Kamara-thrillerek esetében jól megválasztott alaphelyzetre és olyan szereplőre van szükség, ami és aki el tudja vinni a hátán az egész filmet.

Az alaphelyzetet láthattuk: a bezártság-érzésből fakadó klausztrofóbia mindig is a legnagyobb rettegést váltotta ki a nézőkből, főleg, ha az az ismeretlentől való félelemmel társult (imádjuk is ezért az Alient, nem is kicsit!). Ám most, nem kell szörnyetegektől rettegni, pont elég az, hogy tudod, mindjárt elfogy a levegőd, és gőzöd sincs, hogy mit csinálj, főleg úgy, hogy azt sem tudod, mit keresel ott, ahol vagy.

Márpedig az Oxigénnek – az alapszitun túl – az erőssége pont abból ered, hogy az in medias res-kezdéssel feldobott helyzetet megspékelik a „ki-vagyok-én” motívummal, így a nézők kíváncsisága csak fokozódik: egyrészt a drukkolhatunk az iránt, hogy megmenekül-e a hősünk, másrészt a rejtélyekre keresendő válasz szintén fenntarthatja az érdeklődést.

Az ehhez szükséges klausztrofób légkört az alaphelyzetet jól vizualizáló fényképezésnek köszönhető zárt kompozíciók, szükségszerűen alkalmazott közelik, remek megvilágítások, s az erős színek (zavarba ejtő vörös fények és nyugalmi állapotot idéző kékek váltakozása) nagyszerűen megteremtik.

Mindez csak akkor működik, ha van egy jó színészünk is is: Mélanie Laurent törékenysége, ab ovo drámaiságot sugalló tekintete már a Becstelen brigantyk-ban megfoghatta a nézőt, most pedig mindezt rendkívül magas szintre emelte. Szerencsés választás volt, már csak annál is inkább, mert a színésznő egyfajta „ismeretlen ismerős” hatással is bír: Laurent kisasszony nem tartozik az „A”-listás hollywoodi sztárok közé, ezért könnyű vele azonosulni, a legapróbb rezgéseit is hitelesnek érzékeljük, a sorsa iránt így komolyan aggódhatunk, s nem kell attól tartani, mint anno A cápa készítőinek, akik Charlton Hestont azért nem castingolták, mert Heston láttán a nézők bizton vehették volna: túl fogja élni a filmet – ezt az Oxigén esetében korántsem vehetjük biztosnak.

Mélanie Laurent a természetes kisugárzásával és alakításával, továbbá a remek alapötlettel valóban fenn tudja tartani a feszültséget, sajnos a film ritmusa az, ami ezt olykor megtöri. A szükségszerűen minimalizált környezet és a folytonos klausztrofób-hangulat fenntartása kifáraszthatja a nézőt – így a több, mint másfél órás nettó játékidő bizony vágásért kiált, hogy a hatás intenzívebb legyen, s ezen még a jól elhelyezett jump scarek sem tudnak segíteni.

Ugyanakkor a megoldáshoz szükséges információmorzsák adagolása és egyben a fojtogató atmoszféra, s hősnőnk kilátástalanságának a bemutatása a bizonyítványt magyarázzák, mégis érződik, hogy talán az egyenletesebb ritmus jobban a képernyő elé szögezné a nézőt, aki így – ennek híján –lelkiismeretfurdalás nélkül állhat fel a film felénél meglátogatni a mellékhelyiséget.

Ezen a kis problémán viszont felül lehet emelkedni, akárcsak a magyarázaton, ami segít kitekinteni az addig igencsak beszűkült horizonton, de egyben leleplezi a költségvetés szűkösségét és az elavultnak ható CGI-technika alkalmazását is.

De mindez már csak szőrszálhasogatás, hiszen az Oxigén, ami megidézi mindazt, amit szerettünk anno A fülkében és a 2001 – Űrodisszeiában (igen: HAL-ra gondolunk), valóban kellemesen fojtogató élményt ad a nézőnek és a titkok nyitja is – a csekély „vótmá” jellege ellenére is – meglepetésül szolgálhat a nézőknek, annak ellenére, hogy a végső megoldás láttán azért húzhatjuk kicsit a szánkat.

Ami miatt mindenképpen dicséret illeti az alkotókat, az a már említett kockázatvállalás és a jól sikerült atmoszféra, amihez nagyszerű színészi alakítás társul, s mindez határozott művészi víziókat is tükröz.

S ezt mantrázzuk mindig: öltet, vízió és alkotói látásmódnak megfelelő megvalósítás! Nem kellenek százmilliók egy jól sikerült alkotáshoz, a művészi kreativitás páratlan élménnyel tudja felruházni a kisebb költségvetésű produkciókat is – és ez az, ami egy film igazi ízét, sava-borsát megadja, s amit oly annyira hiányolunk Hollywood fő sodrából.

Most ezt megkaptuk, s hibái ellenére is örülünk neki.

Ezt csak így… Objektíven!

Adatlap:

Eredeti cím: Oxygen

Év: 2021

Játékidő: 101 perc

Műfaj: sci-fi, thriller, dráma

Nemzetiség: francia, USA

Rendezte: Alexandre Aja

Író: Christie LeBlanc

Fényképezte: Maxime Alexandre

Zene: Robin Coudert

Főbb szerepekben: Mélanie Laurent, Mathieu Amalric, Marc Saez, Malik Zidi, Laura Boujenah

Képek forrása: imdb.com