Palm springs, avagy A szerethető időtlenség

A Sundance Film-fesztiválon debütált Palm Springs-et igen gyorsan kultként kezdték el hirdetni, de látván az alkotást, – ahogy mifelénk mondták: – ahhoz még több paszulyt kell enni, de tény, rendkívül szórakoztató moziról van szó, aminek még szíve és lelke is van. A korrektség – nem-polkorrekt köntösben – a leginkább a jellemző rá, ami nem szól az örökkévalóságnak, igaz, ezt a témát feszegeti.

A film az Idétlen időkig vagy a Holnap határán alapszituációjával játszik, az időhurokkal, s az abból adódó abszurditással – Nylesnak újra és újra át kell élnie az esküvő napját, melyre felszínes barátnője hívta el, s minden nap rebootolva azt a napot nagy felfedezésekre, köztük a szerelemre, tesz szert.

Az abszurditást a groteszkkel párosítja Max Barbakow alkotása – egyes poénjai egy évtizeddel ezelőtt valóban kiverték volna a biztosítékot, a posztmodern felpörgésének, az igény- és elváráshalmaz folyamatos emelésének, továbbá a pillanat megélésének köszönhetően azonban e jelenetek is ama bizonyos léc alatt vannak. Éppen ezért a film humorfaktora nem eredményez térdcsapkodós, falszaggató röhögést, összességében mégis működőképes – ez elsősorban Andy Samberg szerethető bárgyúságának köszönhető, aki remek párost alkot Christi „A CSAJ az Így jártam anyátokkal-ban” Miliotival. A nyelvezete is obszcén, de mára már ezen sem kell csodálkozni, igazából emlékezetessé sem válik, ahhoz több szellemesség kellene.

A mozi alapszituációja, a játék az idővel, nagyon jól működik, ebben a mesteri vágásnak nagyon nagy szerepe volt, bár egyes szürreális, fantasy-elemek kizökkentik a nézőt – ezek nélkül a szórakoztatófaktor erősebb lett volna.

Az időhurokból fakadó halhatatlanság az abszurd mellett a történet teret ad gondolatiságnak és az érzelmeknek is. Mire való az örökkön-örökké, ha nincs kivel és nincs miért? Mire való az elvárások tömkelege, ha amúgy céltalanul tengeted – mindig újrakezdődő – napjaidat? A hőseink maguk is megélik a pillanatot, a kezdeti zavarukat felváltja az élj a mának életérzés – groteszk módon az időhuroknak köszönhetően nincs is más választásuk –, élvezik a balsorsukból fakadó köznapi istenségüket, de rádöbbennek: ez kevés.

Az élvezetek halmozása csömörbe, kiüresedésbe vezet, az örökkévalóságot másképp kell megélni. Ez a gondolatiság a jellemző – tudom, most furcsán hangzik, hogy ezt vesszük elő példaként, de muszáj, – az Íliászra is: a halhatatlan istenek irigylik a halandó embert, mert ők be tudják teljesíteni sorsukat. No persze, nem kell aggódni azoknak, akik könnyed szórakozásra vágynak, a film nem megy le homéroszi mélységekbe, de a párhuzam adott. És ezzel a párhuzammal a Palm Springs mer fityitszt mutatni a trendi-update-folyton menő-oltári-lájkvadász-élvezethajhász percemberségének, a közösségi hálókon egy pillanatra feltűnő öncelebritásnak, saját istenségtudatunknak, aminek a „fantasztikus hangulatban vagyok” életérzés keretében egy posztolással emelek oltárt, mi korunkra oly jellemző, s nyíltan meri vállalni az álláspontját: ez marha kevés, emberek. És teszi mindezt roppant szórakoztató módon.

A Palm Springs nem lesz világmegváltó alkotás, de nem is törekszik rá: szórakoztató akar, harsány (ez kevésbé működik) és groteszk (ez annál inkább) eszközökkel, de egyben értelemmel és érzelemmel egyaránt. Aki tehát egy könnyed, fekete humort sem nélkülöző másfél órára vágyik, nem csalódhat, de azok sem, akik egy kicsit el akarnak gondolkodni. A mozi tempója a szórakoztatás-elgondolkodás vasútján egy kicsit meg is törik, de összességében még ez is megbocsátható, hiszen mindenből pont annyit ad, amennyi szükséges: felesleges nem rabolja az időnket. Mert aki azt megteszi, az nagyobb gaztettekre is képes.

Adatlap:

Eredeti cím: Palm Springs

Év: 2020

Játékidő: 90 perc

Műfaj: vígjáték, fantasztikus, romantikus

Nemzetiség: USA, Egyesült Királyság

Rendezte: Max Barbakow

Író: Andy Siara

Fényképezte: Quyen Tran

Zene: Matthew Compton

Főbb szerepekben: Andy Samberg, Christin Milioti, J.K. Simmons, Peter Gallagher, Meredith Hagner

Képek forrása: imdb.com