Pont az a dal, avagy ez nem pont az a film

Ismert filmgyári recept, ha egy mű nagyot robbant, akkor követik a hasonló témájú filmek. Így történt ezt a Csillagok háborújával, az Aliennel, a Ponyvaregénnyel, a Ryan közlegény megmentésével és hosszan sorolhatnánk. A nagy testvért sok-sok kis tesó követte és a mennyiség – ahogy azt a Nagy Könyv is megírja – mindig is a minőség rovására ment. Most sem érezhetjük másként, amikor – a Bohém Rapszódia és a Csillag születik által újra felfedezett – zenés filmek nyomdokain tipegő Pont az a dal című mozit megtekintjük.

A Pont az a dal elsősorban a Csillag születik nyomdokain próbál haladni: egy tehetséges és törekvő lány, Maggie Grace Davis énekes-díva asszisztense, imádja a zenét és többre vágyik. Álmait követve zenei producer szeretne lenni és eközben találkozik, egy szintén zenész sráccal, szerelembe esik. A vége – nem nagy spoiler – természetesen happy end. De, hogy ez megtörténjen, 113 percet kell végig szenvedni. Mert ez valóban szenvedés: nem a film drámaisága, hanem minősége okán.

Hogy ne tűnjek úgy, mint aki mindenben csak a rosszat látja, kezdeném a mozi erényeivel. Jó a film fényképezése és a főszereplő, Dakota Johnson szép. Mindkettő klasszikus vonalvezetésű, kedves a szemnek. Ennyi.

Sajnos, a hibákat hosszabban lehet sorolni, mert van benne bőven elég. És ez elsősorban a rendezés, a forgatókönyv és a dramaturgiai szempontból borzalmas vágás következménye – ez utóbbi pedig nem lett volna rossz, de a végeredmény több mint megkérdőjelezhető.

A becsvágy természetesen érződik az alkotókon: megmutatni egy karrierdrámát, leleplezni a dívák és a zenei business világát, s mindezt összevegyíteni egy romantikus komédiával. A rossz hír: nem jött össze! Valahogy mindegyik témában a felszínt kapargatják, de semmiben sem sikerül elmélyülni – így a néző nem tud sem a színészekkel azonosulni, sem a szituációkba beleélni magát. Az a bizonyos öt lépés távolság megmarad az alkotás és a közönség között, amit a borzalmas dialógusok, melyek többsége az Ice Cube által túlaffektált zenei producerhez kötődnek, Chuck Norrist idéző íves rúgásokkal igyekeznek tovább növelni. Ezt viszont sikerrel.

Az egész produkció nem képes megszólítani a nézőt: nem tudunk meg semmit a zenei világról, de az emberi érzelmekről sem. Az előbbi kimerül abban, hogy a filmbeli sztár és a környezete ripacskodik, az utóbbi pedig… Hát, igen… A két ifjú szereplő között a kémia annyira működik, mint egy általános iskolai tanórán elvégzett kísérlet. Közhelyes? Naná! Hiteles? Ugyan már! Ugyanakkor törvényszerűen felidézik a rom-komok összes lényeges elemét: találkozás-kapcsolat-hazugság leleplezése-szerelmes roham. Ez mind benne van a történetben (?). Csak éppen a romantika és a komédia hiányzik belőle. Ez utóbbira rájöhettek a készítők is, mert a film végén csattanóként olyan megoldással szolgálnak, ami talán csak a nosztalgia miatt megszépült Szeszélyes évszakokban mosolyogtatott volna meg – imádkoztam is azért, hogy Ihos József Kató nénije meg ne jelenjen. És még a zenei világa sem maradandó – ez pedig egy zenés filmnél alapvető lenne.

Összességében kaptunk egy zagyvaságot, ami sok célt tűzött ki maga elé, de egyiket sem tudta teljesíteni, s mindezt indokolatlanul hosszan. Nem, nekem nincs bajom a lassú tempóval, de ez a film sajnos tele van olyan jelenettel, amelyek nem viszik előbbre sem az eseményeket, sem a karakterfejlődést. Nem véletlen tehát, ha a mozi nézése közben többször is az óránkat fogjuk lesni.

Végezetül csak annyit, hogy nagy füst, kevés láng tapasztalható ebben az amúgy csajos filmben. Őket kívánja megszólítani, bevonzani, de szólok előre: nem fog összejönni. Ha pedig esetleg még is tetszene, most szólok előre, az nem jelenti azt, hogy az jó is. Csak ennyit mondhatok. Így: objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: The High Note

Év: 2020

Játékidő: 114 perc

Műfaj: zenés, romantikus komédia

Nemzetiség: USA

Rendezte: Nisha Ganatra

Író: Flora Greeson

Fényképezte:  Jason McCormick  

Zene: Amie Doherty

Főbb szerepekben: Dakota Johnson, Tracee Ellis Ross, Kelvin Harrison Jr., Bill Pullman, Ice Cube, Zoe Chao