Senki, avagy Az erőszak orgiája

Többször kifejtettük már, hogy mi nem a „zsigerből gyűlölünk mindent, mert véletlenül láttunk egy Kubrick-filmet, és bár, semmit sem értettünk belőle, ennek azért lenézzük a kulturálisan nyomorult sokaságot, akik beérik szellemi táplálék gyanánt egy Chuck Norris-képkockával is éltető kenyér gyanánt típusú”-sznobok vagyunk, ennél sokkal egyszerűbben ítéljük meg a filmeket, s nem palástoljuk örömünket, ha egy alkotás cinematológiai orgazmusban részesít bennünket. És a Senki…! Apám! Rég látott élményben részesített minket.

Ettől az izgatottságtól ne gondoljátok, hogy valami ultra minőségi office girl-pornóra bukkantunk HD-ben, bár… ha jobban belegondolunk, a Senki tényleg pornó… Fegyver- és erőszak pornó, de a legjavából!!!!

Ilya Naishuller rendező (Hardcore Henry) és Derek Kolstad író (John Wick-sorozat) összefogott és letett az asztalra egy csodát. A két alkotó munkásságát az erőszakorgia jellemzi, de míg a rendező az első FPS-játékfilmet készítette el, addig az írót az old-style akciófilmeket részesítette előnyben, újbóli reneszánszát biztosítva Keanu Reevesnek. A két eltérő stílus mindjárt kíváncsivá teheti a nézőt, hogy ebből az egyesülésből mi sülhet ki.

Előre szólunk: a titkot ne a történet bonyolultságában keresd, mert az egyszerű és biztos vagyok benne, hogy annak láttán megérint a „vótmá” életérzés. A film hőse, Hutch (szerepében az elsősorban sorozatokból – Így jártam anyátokkal, Breaking Bad – ismert Bob Odenkirk) élete több, mint unalmas: neje elhidegült előle, előtte semmi tekintélye már, napjai, mint a mókuskerék, szóval az átlagemberek elvárásainak megfelelő szürkeséggel telített, ami nem éppen tekeri fel benne a boldogság-faktort. Egy nap betörnek a házukba, s bár a rablókat elintézhette volna, Hutch tétovázik, valami visszatartja, miáltal végképp elveszíti mindazt, ami apává és férfivá tette, mindaddig, amíg a belső, elfojtott énjét hagyja kitörni és hadjáratba kezd a bűnözők ellen. Újdonsült bosszúvágya elégedettséggel tölti el, ám nem tudja, hogy egyik áldozatának az orosz maffiához volt köze. A leszámolás elkerülhetetlen, de a szerencsétlen maffia sem tudja, hogy Hutch valójában egy különleges ügynök, aki…

Látható, a sztori nem egy nagy szám, de ha objektíven megnézzük, a Volt egyszer egy vadnyugatnak sem a története az, ami lebilincseli a nézőt, hanem a stílus és az előadásmód. Ebben pedig Ilya Naishuller alkotása elsőosztályú.

Mert a Senki nagyon jól operál az ismert akciófilmek és a krimik legjavával, s ennek mentén szórakozik is az nézővel. Megidézve Charles Bronson Bosszúvágyát, azt hihetnénk, hogy egy hasonló melodramatikus, társadalomkritikus bűnügyi filmet láthatunk majd, de tévedünk, mert az átmegy egy John Wick-stílusú haddelhaddba, miközben egyes jelenetek a Drive-ot idézik meg, míg mások a westernfilmekre engednek kikacsintást úgy, hogy a humor eszközeivel is remekül bánnak.

A film old-style jellegű: nem kell félni, hogy a vászon az egy másodpercre jutó 1000 vágás miatt stroboszkópként fog villogni, ellenben engedi a nézőt, hogy megcsodálja a kőkemény akciójeleneteket, amelyet a nyers brutalitás és a vértenger mellett az ötletesség, valamint szürreális jellege ellenére mégis praktikusság és ezáltal (hamis) realizmus jellemez.

Aki berzenkedik a keményebb jelenetektől, elszörnyülködhet, látván a képsorokat, ugyanakkor elmondható, hogy a nézőkben mégis felébreszt egy ősi, rejtett morbid kíváncsiságot és élvezetfaktort, melyet a safespace-be öltött korunk már-már fasisztoid módszerrel próbál elnyomni. Bár ezt a perverz vonzerőt nem, vagy csak érintőlegesen feszegeti a film, tény, hogy a jól megkomponált képsorok, az indokolt lassítások és a remek operatőri munka hihetetlen tökösséggel ruházza fel a jeleneteket, s mindehhez még olyan zenei betéteket is társítanak, hogy a coolság mellett a guilty pleasure szintünk is a csillagos égig emelkedik.

A színészgárdára sem lehet panasz: igaz, Connie Nielsen (Gladiátor) a feleség szerepében inkább egyfajta MILF-faktort elégít ki, de a punnyadt apából-férjből korosodó terminátorrá váló Bob Odenkirk rendkívül hiteles, átérezhető a szürke egérségéből fakadó frusztráltsága, ami elférfiatlanodásként is aposztrofálható, így nemezise sok-sok férfitársunk számára felszabadító élményként hat. A showt mégsem ő, hanem az apját alakító Christopher Lloyd (tudod: a Doki a Vissza jövőbe-trilógiából) lopja el, a kezdeti drámainak ható figurából szürreális és imígyen rendkívül komikus hatással bíró, s remek beszólásokat megeresztő gyilkológéppé válik. Talán a film antagonistája az, amivel nem lehetünk egészen elégedettek, de ezt elnézzük az alkotásnak, elvégre a Senki nem róla szól.

A Senki egy remek film: leplezetlenül brutális, képi-zenei világa egyedi stílussal ruházza fel, a morbid ötletessége pedig többről szól, mint az író és a rendező perverzitása.

Az alkotás főhajtás részben az alkotók saját munkásságának (sokan ezt a filmet a nyugdíjas John Wick-ként jellemzik), de egyben Sam Peckinpachnak (Vad banda), Sergio Leonének, Tarantinónak, aki nyíltan vállalták az erőszakban rejlő coolságot, merték azt művészi szintre emelni, kompozíciójuk – a vérözön ellenére – inkább gyönyörködtető, mintsem elborzasztó.

Ez a film mégsem az erőszak dicsőítéséről szól: olyan vitákat, mint anno a Bosszúvágy, Piszkos Harry vagy a Kobra (amiről mi is megemlékeztünk), nem fog kiváltani – a Senki pusztán csak szórakoztatni akar, a társadalmi vitákat, véget nem érő argumentumokat így félredobva legfeljebb a maszkulinitást már nélkülöző, s ezen elvárásoknak fogcsikorgatva megfelelni kényszerülő nézőkben okozhat kellő felismerést: ha cselekedned kell, cselekedj – ha férfi vagy, légy férfi!

S már csak ezért is érdemes megnézni a Senkit. És ez már önmagában nem semmi!

Ezt csak így… Objektíven!

Adatlap:

Eredeti cím: Nobody

Év: 2021

Játékidő: 92 perc

Műfaj: akció, dráma

Nemzetiség: USA, Japán

Rendezte: Ilya Naishuller

Író: Derek Kolstad

Fényképezte: Pawel Pogorzelski

Zene: David Buckley

Főbb szerepekben: Bob Odenkirk, Connie Nielsen, Christopher Lloyd, J.P. Manoux, Humberly González, Aleksey Serebryakov

Képek forrása: imdb.com