Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, avagy Marvel á la China

A Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája már a címében is azt az előítéletet keltheti a mozi iránt érdeklődést mutatók számára, hogy itt bizony egy ultra Zsé-kategóriás celluloid (ma már: digitális) förmedvényt fogunk kapni, amit legfeljebb egy demizson pálinka keretében lehetséges csak élvezni. Ezúttal nomen est no omen, mert a Marvel Cinematic Universe legújabb produkciója egy rendkívül szórakoztató két órával ajándékozza meg a cím alapján meg nem riadt látogatókat.

Az 1970-es években debütáló képregény, ami – figuráját a kung-fu legenda Bruce Lee-től kölcsönözte – nem túl ismert hazánkban, talán még az Egyesült Államokban sem ez vezeti az eladási listákat, pláne, hogy nem egy amerikáns főhőst helyez középpontba, ezért is tűnt némileg kockázatosnak a mutatvány, hogy az MCU 150-200 millát csak úgy elszórjon egy mellékvágányra. Jó dolgukban persze nem tudják, mit csinálnak – mondaná öreganyám, de úgy tűnik, hogy mégis. Mert a Shang-Chi-t alapvetően imádják a nézők, könnyed kalandja és megfelelő, jól elhelyezett humorfaktora, valamint az ismeretlen arcok valóban frissességet nyújtanak a nézők számára.

A kulcs most sem a sztoriban keresendő, mert az amolyan vótmá, s be kell vallanunk, hogy könnyen felismerhetők a copy+space leütések is (az első pár perc momentán A gyűrű szövetsége – made in China), ellenben a Marveles könnyed elbeszélő stílus és a szerethető karakterek, amelyek elviszik a hátukon a filmet úgy, hogy közben a wuxiába (kínai harcművész filmek) is belekóstolhatunk. Ez a sajátos elegy a film több, mint feléig koherens is, onnantól azért megbicsaklik a ritmus és a dramaturgia, sajnálatos módon a mozi “elmárvelesedik”, így spoiler ide, spoiler oda, lesz benne robbanás a végére, aminek sok funkciója ugyan nincsen, de ha rákérdeznek, hogy volt-e, akkor elmondható, hogy: bizony, volt, s mindez olyan színkavalkád és közepes computer-grafika közepette, ami több, mint zavaró lehet az addig egyedi tónusokat is hordozó alkotásban.

A karakterek viszont a helyükön vannak, a címszereplőt alakító Simu Liu, ha nem is Bruce Lee, de egy nagycsoportos, kissé dundi Jet Lit mindenképpen kihoz magából, s pont ezen tökéletlensége alapján válik azonosulhatóvá, a partnerét alakító Nora \’Awkwafina\’ Lum pedig akár a rajzfilmek humorért felelős, de felnőtt nézők számára csak a kicsi idegesítő ugráló figuraként beazonosítható karaktert hozza, azzal a szereplővel, hogy nem idegesítő, sőt, nagyszerűen működik. A humor másik forrása Ben Kingsley apró kis szerepe, ami ugyan kilóg a filmből, ellenben olyan mélyütéssel szolgál a maga szürrealizmussal társított trollságával, hogy joggal merül fel a nézőben a kérdés, hogy: itt vajon mit szívtak az alkotók? Sajnos, egyes karakterek kiaknázatlanok maradnak (gondolunk itt elsősorban a címszereplő húgára, Meng’er Zhang alakítására), ami fájó pont, hiszen joggal merül fel a sóhaj, hogy: na itt azért jobb is lehetett volna, mert… Ez mondható el az antagonistára, akit egyébként Tony Leung zseniálisan hoz, a film igazi sztárja lényegében ő, akinek a legkisebb arcrezdülése is gondos színészi játék-ismeretekről tesz tanúbizonyságot – drámája és motivációja érthető, ugyanakkor, ha az alkotók egy kissé bátrabbak, akkor finom ecsetvonások révén átélhetőbb, mélyebb tónusú karaktert kaphattunk volna, méghozzá olyan katartikus élménnyel, ami talán csak A Birodalom visszavághoz fogható.

Van tehát pont elég potenciál a Shang-Chi-ban, ugyanakkor elpuskázott lehetőség is szép számmal akadnak. Legjobban ott működik, ahol leginkább távol tartja magát az MCU már jól ismert stílusától, mert bizony, ahogy mind jobban próbálja magát belehelyezni magát az univerzum eddigi filmjeinek irányvonalába, ott már vakarhatjuk a fejünket. Ugyanakkor a viszonylag kevés MCU-kikacsintás, ami próbálja bevonni új keletű hősünket a mind inkább terebélyesedő Feige-panoptikumba, alapvetően működik, de azok csekély száma egy “vasemberes-amerikakapitányos” ízekhez szokott néző számára csalódást keltő lehet.

Összességében a Shang-Chi egy szórakoztató kalandmozi, ami alapvetően nem ígér nagy dolgokat, címével a legcsekélyebb elvárásokat is lerombolhatja egy átlagnézőnél, mégis kellemes szórakozást biztosít, a sajátos kínai világ megidézésével még, ha csalóka módon is, de egyedi ízeket is biztosít. A karakterek valóban emlékezetesek, a trollfaktornak kifejezetten örültünk, a történetszál és az elcsépelt, közhelyes CGI-algoritmusok viszont már a szokványos mederbe terelik a produkciót, ami a kihagyott ziccerek tábláján gyarapítja a strigulákat, továbbá szükségszerűen visz az összecsapottság irányába.

Mégsem tudunk rá haragudni, sőt, világszerte meglepően jó a fogadtatása a legújabb MCU-filmnek, amit talán a túlzásnak is mondható 8-pontos imdb-értékelés is próbál tükrözni. Ezt magunk részéről is soknak találjuk, de tény: soha rosszabbat.

Ezt csak így… Objektíven!

Adatlap:

Eredeti cím: Shang-Chi and the Legend of the Ten Rings

Év: 2021

Játékidő: 120 perc

Műfaj: akció, kaland, képregény, szuperhős

Nemzetiség: USA, Ausztrál

Rendezte: Destin Cretton

Író: Dave Callaham, Destin Cretton

Fényképezte: Bill Pope

Zene: Joel P West

Főbb szerepekben: Simu Liu, Nora \’Awkwafina\’ Lum, Tony Leung, Ben Kingslex, Meng’er Zhang, Michelle Yeoh

Képek forrása: imdb.com