Sosem késő, avagy mire megvénülünk

Nem is tudom, mikor játszottak utoljára ausztrál filmet a magyar mozikban – talán a nyolcvanas években a BMX-banditák vagy a Krokodil Dundee lehetett az utolsó –, de ha az azóta eltelt több mint 30 évben olyan alkotásokról maradtunk le, mint a Sosem késő, akkor bizony hoppon maradtunk. Mert ez a film sokat tud – már a nyitánya is zseniális: egy vietnámi háborúról szóló montázs a House Of Rising Sun modernizált feldolgozásának zenei aláfestésével. Ha a főcím megvesz minket kilóra, akkor milyen lehet a folytatás? Mert ami tény, az a tény, vannak filmek, amiknek a főcíme az egyetlen értékelhető része, ám ebben az esetben nyugodtan hátra lehet dőlni várva a folytatást.

Jack (James Cromwell még sosem volt ennyire jó) Vietnamban szolgált a különleges alakulatnál, s egykori szerelmét 50 év után felkeresi egy demens betegeket ellátó idősotthonban. A találkozás azonban nem úgy sül el, ahogy tervezte, mert Normát átszállítják egy másik otthonba. Jack azonban betegtársaival, akik momentán az egykori egységének tagjai voltak, összefog és megkísérli a lehetetlent, hogy kiszökjenek az otthonból.

Az idősebb korosztály megmutatja fog(sor)a fehérjét típusú filmekkel – mert igen, az öregedést kellő iróniával közelítik meg, úgymond: röhögjünk a kínunkon-stílusban – már találkozhattunk, legsikeresebb közülük az Űrcowboyok volt, s imígyen mondhatnánk, láttunk már ilyet. Ami viszont újdonság, hogy egy olyan közösségre összpontosít, amire Hollywood nem nagyon szokott (most is az ausztrálok kísérelték ezt meg): a demencia. Az időskor egyik legrettegettebb betegsége visszafordíthatatlan, a társadalom és gyakran a családok maguk is elfordulnak az érintett betegektől, s nem ritka az sem, ha szinte valamennyi kapcsolatot megszakítják a gondozásra szoruló egykori szeretteiktől. A mozi ezt is érinti, akárcsak a betegséggel járó viselkedésproblémákat, ami olykor abszurditásba hajlik, de mégsem válik érszaggató drámává, hanem azt stílusosan tálalja, s egyben viccesen mutatja be.

Természetesen szó sincs arról, hogy a betegeket figuráznák ki, sőt: a poénok forrásai ők, remek beszólásaikkal fricskát mutatnak az egészséges embereknek, s a belőlük fakadó esetlenség, jelenük meg nem értése szerethetővé teszik őket, s így talán azoknak is felnyitja a szemét, hogy a demens betegek is milyen csodálatos emberi lények, akik elfordultak tőlük. A csapdájuk viszont az, hogy az otthon, amibe be vannak zárva, maga is egy börtön (könnyen felfedezhető a párhuzam a Száll a kakukk fészkére című remekművel), s nem csoda, ha hőseink szabadok akarnak lenni, ha élni akarnak, ha utoljára még egyszer valami nagy dolgot szeretnének véghez vinni. Mert a vég kérdése többször is felmerül a filmben, nem pusztán a fizikai, hanem inkább a szellemi halál közelgő fenyegetése okán. Ez utóbbira fókuszálva olyan jeleneteket kapunk a nagy szerelem tárgyát képező Jacki Weaver alakításában, hogy ne csodálkozzunk, ha zsebkendő után fogunk kapkodni.

A film mégsem a könnyekről, inkább a nevetésről, az életről szól. És ezt remek rendezői munkával, korrekt forgatókönyvvel, csodálatos operatőri munka kíséretében tálalják a nézők elé. Üres járat nem nagyon van, a film ritmusa is jó, amire külön rásegít a remek kísérőzene-válogatás, köszönhetően a rövid játékidőnek, pont annyit ad és akkor ér véget, amennyi és amikor kell.

A mozi remek szórakozást nyújt, a humor- és empátiaérzékünket egyaránt megcélozza, a közömbösség így kizárva. Mindenesetre így már könnyebb szívvel várhatjuk az öregkort, mert most megmutatták nekünk, van élet a halál előtt.

Adatlap:

Eredeti cím: Never Too Late

Év: 2020

Játékidő: 95 perc

Műfaj: dráma, romantikus, komédia

Nemzetiség: ausztrál

Rendezte: Mark Lamprell

Író: Lump Preston, Grant Carter

Fényképezte: Peter Falk

Zene: Angela Little

Főbb szerepekben: James Cromwell, Jacki Weaver, Dennis Waterman

Képek forrása: imdb.com