Staten Island királya, avagy a sivárság gravitálása

A legnagyobb tragédia az életünkben, ha rádöbbenünk arra, hogy apánk halandó ember – írja Frank Herbert nagyszabású sci-fi eposzában, s bizony a mondandója több mint egyetemes. Ugyanakkor a Staten Island királya című film főhőse éppen azt éli meg tragédiaként, hogy elvesztett apját ethoszi magasságokba emeli mindenki, komplexusát ez még jobban elmélyíti, hiszen nem tud felnőni az általa és mások által emelt elvárásokhoz. Amikor a Staten Island…-ről hallottam, a rendező, Judd Apatow okán harsány vígjátékra számítottam, mint A 40 éves szűz, Felkoppintva. Igaz, valahol a mocskos poénok mellett ott volt a szív is, de a mostani mozijában ez utóbbit helyezi előtérbe. És milyen jól teszi. Apatow már a 40 és annyival is bebizonyította, hogy jól érti a generációs problémákat, most az X-en túl lépve az ifjabb korosztályhoz szól.

Staten Island az Egyesült Államok egyfajta gyülekezőhelye a lúzereknek, a hanyatló középszernek, az unalomnak, ahol nem könnyű élni, s amit még „New Jersey is lenéz”. (Anti)hősünk, Scott, aki tűzoltó apja halálának frusztrációjában él, önmagáról is bevallottan hülye, az Y-generációra jellemző céltalan céloknak éli életét: hetyeg a haverjaival, akik a coolságtól igen csak messze állnak, együtt drogoznak, filmeznek, nem fűlik a foga sem a munkához, sem a tanuláshoz, és (az egyébként nagybetűs MILF) mama lakásában él. Kapcsolatai nincsenek vagy felszínesek, még a főiskolára bekerülő húgával is állandóan konfrontálódik, ám ahogy múlik az idő, a konfliktusai mind élesebbek lesznek, meg kell küzdenie számos kihívással, amit jellemezhetünk úgy is, hogy a gyermekkor vége.

No persze, nem kell arra gondolni, hogy érfelvágós drámát kapunk, hiszen Apatow képes könnyezve mosolyogtatni, sőt, a sírva röhögős poénok is elférnek, de most a harsányságot most emberi léptékre váltja át. S ezért fontos a Staten Island… Emberi. A film nem ítélkezik, de bemutatja a céltalanul vergődő Amerika (és nyugodtan kijelenthetjük: a világ) problémáit, a szürkeség, a hamis öncélok, a felszínes életmód kéjes gravitálását. Mert mi sem egyszerűbb, mint a problémáink elől behúzódni egy sarokba és betépni? Mert mi sem egyszerűbb, mint azt mondani másokra, hogy hülyék vagytok, mert nem értetek meg engem. Bizony, ez egyfajta tükör társadalmunkra, amely saját öncelebritásába menekülve elvesztette szinte minden szociális kapcsolatát: szülő fordul a gyermek ellen, testvér a testvér ellen, a kihasználás és kihasználtság, valamint menekülés a kötelességek elől jellemző e korra, melynek feltörekvő ifjúsága éppen az Y-generáció, melytől várjuk, hogy átvegye majd a stafétabotot. Különösen nehéz ez, ha a lecsúszott kasztban él és lövésed sincs arról, hogy igazából mi van a külvilágban.

Ebből a szempontból a film könyörtelen, de ezt vicces szituációkkal, életszerű párbeszédekkel teszi az alkotás rendkívül élvezetessé és fogyaszthatóvá. Mert a dialógusok szenzációsak, s a magyar fordítónak is jár az ötös.

Ugyanakkor Apatow nemcsak ítélkezik, hanem – „jó-jó, púpos az ara, de tudok egy jó plasztikai sebészt” – módjára – irányt is mutat. Ez pedig az értékrend, ami valahol a régmúltban időzik. Hősünk is felfedezi a múltját, s bevezetik, beavatják a világba úgy, hogy a kisfiúból férfi legyen, lézengőből pedig cselekvő. Emberré avatják a korunkból kiveszett „band of brothers” módszerével, mely alapján az idősebb generáció okkal és joggal érezhet nosztalgiát, mert megtanulták a rendet, a dolgok helyét.

A filmet ezért lehetne vádolni mindennemű –istázással (a megfelelő előtagot tegye oda mindenki a maga szája íze szerint), ugyanakkor az ilyennemű bélyegzések csak koholmánynak tűnnek, akárcsak a Rambo V esetében a trumpizmus. Apatow a normalitás mellett teszi le a voksát, ítélkezése sem vádirat, inkább felemelt figyelmeztető ujj: valami nagyon nincs rendjén. S ebben, ha magunkba tekintünk, elismerhetjük: marhára igaza van.

S mindezt nagyszerű tálalásban kapjuk: a színészek a magyar közönség számára (Steve Buscemi mellékszereplése kivételével) kevésbé ismertek, s ennél fogva hitelesek, szép operatőri munkával és kapkodás helyett emberi tempóval találkozhatunk. Talán a film ritmusa az, ami hagyhat némi kívánnivalót, mert több egymással konkuráló epizódot kapunk, így a főszál csak későn bontakozik ki, ami miatt talán hosszabb is a kelleténél. Mégis, ez bocsánatos bűn, mert ha megnézzük, mi is eshetne az olló áldozatává, arra jövünk rá, hogy itt minden kis apró részlet fontos volt: mozaikszerű, de ha valamelyik kis kockát elhagynánk, azzal nem lenne teljes az élményünk – mint maga az életünk.

Összességében egy nagyon korrekt, élvezetes dramedy-t kaptunk, ami, ha nincs a világjárvány okozta padlófék Hollywoodban, talán el is sikkadt volna. Így viszont felfigyelhetünk erre az alkotásra, melyet érdemes szüleinkkel vagy ha szülők vagyunk, gyermekeinkkel együtt megtekinteni. Mert ez a film több korosztályhoz is szól egyszerre, akár úgy is, hogy letépi azt a bizonyos álarcot. És ez fontos: még COVID idején is.

Adatlap:

Eredeti cím: The King Of Staten Island

Év: 2020

Játékidő: 138 perc

Műfaj: dráma, vígjáték

Nemzetiség: USA

Rendezte: Judd Apatow

Író: Judd Apatow, Pete Davidson, Dave Sirus

Fényképezte: Robert Elswit

Főbb szerepekben:  Pete Davidson, Bel Powley, Marisa Tomei, Bill Burr, Steve BuscemiZene: Michael Andrews

Képek forrása: imdb.com