Teljes titoktartás, avagy csavargyár a köbön

Amikor az európai mozi krimigyártásba kezd, abból rossz nem szokott kisülni, Luc Besson révén pedig az American Style alkalmazása kifejezetten jót is tett a műfajnak – annak ellenére, hogy éppen a saját klónjai többször nézhetetlenek voltak. Így egy nagyszabású bűnügyi film igazán csábító lehet, különösen, ha már unjunk az Atlanti-óceán túlpartjáról érkezett piff-puff CGI-közhely parádékat. Nos, a Teljes Titoktartás is a bűnügyi történetek klasszikus vizein evez, megidézve egyszerre Agatha Christie-stílusát és az Ocean’s-filmeket.

A film alapszituációja nem rossz: egy eldugott helyre bezárt kis fordítócsapat azt a feladatot kapja, hogy minden idők legnagyobb könyvsikerének, a Dedalus-sorozat harmadik kötetét fordítsák le, de mint oly sokszor, itt is homok kerül a gépezetbe – valaki a világhálóra szivárogtatja a várva várt mű egyes részeit, s a névtelen tettes zsarolni kezdi a kiadót. És a bonyodalmak innentől csak sokasodnak.

A világtól elszeparált kis társaság, továbbá a „ki-kicsoda’ plot régóta ismert és közkedvelt is – természetesen, ha az jó kis történettel, rejtéllyel és izgalmakkal párosul. Erre a szituációra épült a klasszikus Tíz kicsi indián, de John Carpenter legendás sci-fi-horrorja, A dolog is, legutóbb pedig Rian Johnson Tőrbe csalva című szatirikus krimije is. A jó alapötlet tehát adott, s nem rossz a színészcsapat sem – ha más nem, hát hiteles –, a fényképezés is több mint korrekt. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy jó kis borzongató, rejtélyes bűnügyi filmet láthassunk, azonban mégis hiányzik valami…

A mystery filmek esetében nagyon fontos a jól megválasztott MacGuffin, s ezt a lefordítandó könyv „személyében”, még ha be is harangozták a moziban, hogy mekkora siker lehet, nem vált túl érdekessé. Ellenben a hackerkedést, tekintve, hogy a világ nagyobb része úgymond „másodlagos forrásból” meríti a kulturális élet újdonságait (remélem, elég píszí módon sikerült körülírnom azt: hogy többet töltünk a Netről, mint nagyapám a pálinkáshordójából), talán nem is érezzük át az amúgy is antipatikus kiadó veszteségét és kárát. Ugyanakkor jó lett volna előkészíteni, hogy a fordítandó regény miért is olyan fontos, mi az, amitől annyira rákaptak, mint jónépek a COVID-hírekre. Ez sajnos elmaradt, így a központi szál, nem funkcionál kellően erős MacGuffinnak.

Sajnos a szereplők közötti interakció sem erős, valakit jobban megismerünk, valakit kevésbé: Olga Kurylenko karakteréről annyit tudunk, hogy elmélyült rajongó és szép, míg a Mátrixból ismert Lambert Wilsonról, hogy neofasiszta módszerekkel élő kapzsi kapitalista, de jelleme helyett inkább a történetszál az, ami alapján a tetteiről lehet többet megtudni. Ám mivel amúgy is elkönyveltük róla, hogy ő a film genyája, a vele történtek már nem is válnak érdekessé, sőt, talán még kéjelgünk is rajta. Számos szereplő – egy kivételével, de az már spoiler lenne, hogy ki – teljesen háttérbe szorul: sorsukra maximum egy érdektelen vállrándítás lehet a válasz.

Ugyanakkor Régis Roinsard rendező – aki már-már megmosolyogtató módon próbálja morális tartalmat (értsd: művészet versus kapitalizmus) belemagyarázni az alkotásába – folyamatosan próbálja emelni a téteket, a hacker személyét viszonylag hamar leleplezi, hogy aztán öt-, majd kétpercenként csavarjon egy olyat történeten, amire egy nagyipari citromprés sem képes, s egy idő után a folyamatos meglepetés érzése is elmarad. Kár érte.

A film így inkább megmarad a középszer szintjén és a „sokat markol, keveset fog” kudarcába merül el. Mert bizony: a kevesebb néha több.

Ugyanakkor a lassú tempó és az, hogy próbáltak egy valós, értelmi szálat belevinni a történetbe, továbbá a klasszikus vizualitás alkalmas arra, hogy ha megfáradunk, akár még szórakozzunk is egyet (meglehet: némi bóbiskolás mellett). Csak az a baj, hogy a hangulatiság is problémákba ütközik: feszültnek nem kellően feszült, tökösnek sem éppen mondható ez az alkotás, a nyomasztó, klausztrofób hatás is elmarad, ami szintén emelhetett volna a szórakoztató faktoron, ellenben néha találkozhatunk az unalom cseppet sem hízelgő érzésével.

Aki tehát egy vérbeli thrillert vár, borzongató rejtéllyel, az mindenképpen hoppon marad. A film korhatár-besorolása (12-es karika) is ezt sejteti. Aki viszont minden elvárást elenged, talál még szórakoztatónak is találja ezt a kísérletet, amiben több csavart találni, mint bármely barkácsboltban. Csak attól tartok, hogy csavarszámlálás a végére inkább válik fárasztóvá, mintsem élvezetessé. Talán ezt a készítők is tudták, mert a film vége nem adja meg a katarzist, ellenben a stáblista végképp megadja a jelzést, hogy távozhat a néző. Ha úgy nézzük, ez maga is felér egy megváltással.

Adatlap:

Eredeti cím: Les traducteurs

Év: 2019

Játékidő: 105 perc

Műfaj: thriller, heist, dráma

Nemzetiség: francia, belga

Rendezte: Régis Roinsard

Író: Romain Compingt, Daniel Presley

Fényképezte: Guillaume Schiffman

Zene:  Jun Miyake  

Főbb szerepekben: Lambert Wilson, Olga Kurylenko, Riccardo Scamarcio

Képek forrása: imdb.com