The Doorman – Több, mint portás, avagy Gender Die Hard

Az ország vakcinaellátottságának köszönhetően megnyíltak a mozik, így mi sem természetesebb, ha vágytunk egy jó kis szélesvásznú akcióra. A The Doorman-t (gratulálok a magyar forgalmazó által választott alcímhez, a Több, mint portáshoz…) látva azonban maszkért kellett nyúlnom, amit nem a számra, hanem a szememre húztam. Igen, kitaláltad… Sz@r volt.

A rendező, Ryuhei Kitamura elvileg elismert művész Japánban, nyilván a hazai közönség számára nem cseng olyan jól a neve, mint mondjuk Spielbergé, de a filmográfiáját látva is azért látni egy-két olyan filmet, ami max. a trash-faktorunkat elégíti ki. De volt már rá példa, hogy egy távol-keleti rendező az USA-ban jól debütált, lásd John Woo-t vagy Ang Lee-t. A Doorman viszont nem a legjobb ajánlólevélként sikerült, az biztos, s az az igazság, hogy Kitamura filmjei iránti érdeklődésem ezt látván villámgyorsan elillant.

Az, hogy egy akciófilm pofonegyszerű, nem okoz gondot, ilyenkor úgysem Kant-i vagy Spinoza-i mélységekre vagyunk kíváncsiak: ellenben jó látványra, izgalmas akciókra, tökös karakterekre igen.

Az alaphelyzet az, hogy Ali (Ruby Rose) egy kőkemény katonanő (szerepét illetően igen, amúgy nézőként nem hittem el), aki egy félresikerült akciót követően New Yorkba utazik, ahol a bácsikája ajánlására egy előkelő apartmanba megy besegíteni portársként. Ott találkozik néhai húga férjével, akivel volt némi légyott egykor, no meg a két gyermekével is. De, mivel akciófilmről van szó, megjelennek a rosszak Jean Reno vezetésével és kitör a drágán add az életed…

Mert ez a film nem más, mint a Die Hard pofátlan, gender-kompatibilis koppintása, ami alapvetően nem lenne nagy baj, mert szerettük annak a filmnek az atmoszféráját, a karaktereit, humorát, izgalmát, egyszóval mindent, ami ebben a filmben – akár a mogyoró bárminemű élelmiszerben – csak nyomokban találhatunk meg. Mikroszkopikus nyomokban.

Vegyük csak sorba az egészet. Ismeretlen helyre csöppenő főhősünk. Pipa. Profi banda. Pipa. Labirintusszerű üldözés. Pipa. A nagy rejtély egy rablás. Pipa. Főhősünk aggódik a családjáért/rokonáért. Pipa. Vaklárma-jelenet pipa. Lift. Pipa. Szóval minden van, csak minőség nem.

Sőt, mindezen túl pofátlan – vagy fantáziátlan – módon konkrét jelenteket is átemeltek a nagynevű elődtől: így láthatjuk a bandát, amit szétvágják a kábeleket, ami a 80-as években érthető módon megbénította a vezetékes telefonálást, most pedig… megszünteti a térerőt. Mondjuk, nem vagyok egy műszaki zseni az biztos, de ezen felszaladt a szemöldököm a plafonig, s az „ezt-meg-hogy-a-pékbe” kérdésre adandó válasz keresése jobban lekötött, mint maga a mű. Mert az bizony fércmunka.

Kezdem azzal, hogy low budget filmről van szó, amiről annyira lesír a szegénység, hogy az ilyen filmeket anno egyből videóra száműzték. Nem hiszel nekem? Akkor kapaszkodj meg: New York szerepét Románia játssza. (Ne röhögjetek: Budapest is volt már Moszkva…) Azt is rosszul, mert New Yorkra csak a tűzoltók ruhája utal, így az egész sztori akár Szilvásváradon is játszódhatna.

Szóval, ha a környezet nem is látványos (egy tömegjelenet van, de az valami híradóból kivágott archív felvételnek tűnt), amúgy is a film nagy része egy apartmanházban játszódik, rosszul megidézve a Nakatomi-toronyházat, majd az akciók… Nem talált. Akad egy-két ötletes jelenet, ezt kell ismerni, de a feleslegesen pörgő-rángatózó kameramozgás csak hiteltelenné, a konyhai robotgéppel végzett vágás pedig követhetetlenné tette az egészet. Bár, a vágást nem bántanám annyira, mert amikor legalább egy másodpercnyire megnyugszik a kép, akkor nagyban kiszúrható, hogy az akciójelenetek azért vannak szétszecskázva, hogy ne lógjon ki a lóláb: a harci koreográfiát a színészek legfeljebb búcsúban való késelések alkalmával sajátították el.

Semmi baj, semmi baj! Majd a történet! De az meg a Die Hard! Igaz, most van némi újítás, mert beköszön a Jurassic Park is egy kicsit – no nem a dinókkal, hanem egy felesleges gyerekszállal, ráadásul olyan irritáló, rendezői iránymutatást nélkülöző gyerekszereplők alakításában, akiket legszívesebben egy nyakleves kíséretében zavarnál a sarokba térdelni.

Még menthető lehet a film, ha a karaktereket kibontjuk, mert minden főhősnek  kell, hogy legyen valami háttértörténete. Nos, a Ruby Rose által alakított Ali, mint mondtuk, lefeküdt a sógorával – s ez okoz némi konfliktust (más műfajban: élvezetet). Ez még nem lenne baj, de a szerencsétlen Rupert Evans láttán azt sem hisszük el, hogy egy zsák V*agra után feláll neki – szemmel láthatóan úgy szenved a szerepében, mintha a felvételen szembesült volna, hogy milyen trágyában is vállalt alakítást.

No sebaj: a rossz mellékszerelőkért majd a főhősnőnk mindenért kárpótol! Ne hidd! Ruby Rose lehet, hogy azt hiszi magáról, hogy jó színész, de a néző meg biztosan tudja, hogy nem az, mert hősnőnk egyetlen manírja az, hogy olyan mimikát vág az egész film alatt, mintha permanens fingszagot érezne.

A filmet sajnos az egyetlen nagy név, Jean Reno sem menti meg. Akik ebben reménykedtek, nekik sajnálattal kell közölnöm, hogy a neves francia sztár minta rálépett volna az elbrúszviliszesedés útjára: látnivaló, hogy felesleges ripacskodása ellenére is unja a szerepét (biztos, ingatlanfelújítás okán vállalta el a szerepét, á la Michael Caine A cápa bosszújában), s puffadt, semmibe révedő fizimiskája sem a profizmusról, ellenben professzionális szinten űzött alkoholizmusról árulkodik.

Ebben a filmben semmi sem működik, lényegében a The Doorman a Die Hard szoc-reál kivitelben, mellőzve az akcióklasszikus minden erényét. De ha legalább bántóan rossz lenne, úgy legalább a gúnyos röhögésfaktor nyújtana némi élményt, de még ezt sem kapjuk meg: annyira középszerű és lélektelen az egész, hogy már csak ezért is jólesik belerúgni, mert láttán okkal-joggal várjuk azt a felszabadító pillanatot, hogy távozhassunk a nézőtérről, ugyanis csak ez az egyetlen élmény, amit a női John McLane nyújtani tud.

Nem mondom azt, hogy kár érte, mert lényegében nincs mit sajnálni a The Doorman-ben, de az bizony elmondható, hogy nem ezt érdemeltük. De megkaptuk… És szóltunk… A ti kulturális lelki üdvötök megőrzéséért… Csak éppen ezt nem hálálja meg senki nekünk…

Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: The Doorman

Év: 2020

Játékidő: 98 perc

Műfaj: thriller

Nemzetiség: USA

Rendezte: Ryuhei Kitamura

Író: Lior Chefetz, Joe Swanson

Fényképezte: Matthias Schubert

Zene: Aldo Shllaku

Főbb szerepekben: Ruby Rose, Jean Reno, Aksel Hennie, Rupert Evans, Julian Feder, David Sakurai

Képek forrása: imdb.com