Tom és Jerry, avagy Klasszikusok új köntösben

Érdekes és kockázatos mutatványnak ígérkezik, ha a filmkészítők az animációt vegyítik a való világgal, számos ilyen kísérlettel találkozhattunk már a mozi története során, mint például a nagysikerű Mary Poppins, Roger Nyúl a pácban, Space Jam, illetve a hatalmasat zakózó Huncut világ. Azon túl, hogy technikai bravúrnak minősülnek ezek az alkotások, számolni kell azzal is, hogy vajon pontosan kinek is szólnak: az animáció – mára már – egyértelműen a gyerekközönséget célozza, azonban a felnőtt nézők igényeit is ki kell elégíteni (lásd: Jessica Rabbit vagy Holly Wood), elvégre ők fizetik a jegyet. Még nagyobb a kockázat akkor, ha valóban ikonikus (rajzfilm) figurák újraélesztésére tesznek kísérletet, s vitathatatlan tény, hogy Tom és Jerry alakja már több, mint 80 éve szórakoztatják a közönséget (mondhatnánk: nagyanyáink is látták), így természetszerűleg bele is égett a közös tudatalattinkba, ezért is félő, hogy az első mozis kiruccanásuk miképpen sikerült.

Tom és Jerry 1940-ben debütált az amerikai moziban, alkotójuk az ismert rajzfilmes páros, Joseph Barbara és William Hanna volt, s az MGM égisze alatt 1957-ig 114 epizód készült el, s összesen 7 Oscar-díjat be is söpört a macska-egér játék. 1960-ban újra elővették a sorozatot, s első nekifutásra 13, majd 1963-tól Chuck Jones vezetésével további 34 rész készült el, egészen 1967-ig, ami a két figura búcsúját is jelentette a nagyvászontól. Az 1970-es és ’80-as években a televízióra, később pedig videóra költöztek át hőseink, ezek az epizódok vagy egész estés játékfilmek meg sem közelítették a klasszikus rajzfilmekért, a sikertelenség oka koncepcióváltás volt.

Mert bizony a Tom és Jerry kalandjai talán a legjobban támadott rajzfilm-sorozatnak minősül, a politikai korrektség mind nagyobb térnyerésével rasszistának, szexistának, valamint az ifjúság számára rendkívül károsnak ítélték a benne bemutatott burleszkszerű erőszak miatt. Tény, hogy az eredeti rajzfilmek morbidok voltak, ugyanakkor a varázsa pont a szélsőséges, olykor fekete humor volt, továbbá az, hogy a duó és alkotói valóban nem kíméltek sem istent, sem embert, s poénjaikon óriásit lehetett nyeríteni. Ez a varázslat az, ami a 1970-es évekre kisebb mértékben, az 1980-as évekre pedig végérvényesen eltűnt, továbbá az sem tett jót hőseinknek, hogy feloldva addigi némaságukat, megszólaltak.

Tény, hogy Hollywood már a píszí melegágya, ezért különösen félő, hogy a live action környezetben, élő szereplők közreműködésével készült mozifilm vajon vissza tud-e csempészni valamit a régi hangulatból.

Nos, Tom és Jerry 2021-es kalandját illetően elmondható: a rajzfilmes részek működőképesek, s ez minden bizonnyal elégedettséggel töltheti el azokat, akik anno jót szórakoztak a klasszikus epizódokon és merész poénjain. A jó hír után jöjjön a rossz: többi viszont semmirevaló.

Nem, nem a történetet akarjuk bántani: annak elvileg csak ürügyként kellene szolgálnia ahhoz, hogy a jó és a rossz örök küzdelmét, akarom mondani: Tom és Jerry mulatságos és szakadatlan csetepatéját láthassuk. A sztori viszont sajnálatos módon „vaskosabb”: Kayla hamis önéletrajzzal egy menő hotelben szerez állást, s pont akkor, amikor két insta-sztár az esküvőjét tervezi. Ebben a hotelben akar megszállni Jerry egér, akit, mivel rossz szokása szerint beleköpött Tom macska levesébe, így természetesen be is indul a haddelhadd – keresztezve Kayla terveit, akinek a helyzetét egy menedzser is nehezíti.

Mint régi Tom és Jerry-rajongó, nem kívántam öblösebb sztorit, sőt, vérszegényebbel is beértem volna, ha a hőseink csetepatéján jókat röhöghetek. Mint mondtam, ez a része működik is a filmnek, különösen annak köszönhetően, hogy nem 3D CGI modelleket, hanem a klasszikus figurákat láthatjuk viszont, és hála istennek: nem szólalnak meg. Ezzel a vonulattal semmi hiba, hőseink örök háborúja olykor a felnőttesebb vicceket sem mellőzi (ezért mindenképpen jár a piros pont), és így részükről a szórakozás adott. Ez viszont azt is eredményezi, hogy az élőszereplős vonal senkit nem fog érdekelni, sőt, teljes egészében feleslegesnek minősül, s ekképpen unalmasnak ítéltetik. S ez a skizofrénia végigkíséri az egész alkotást.

Mert hiába az alkotói merészség és a technikai bravúr, hogy a high-tech korában hagyományos rajz-mesefigura valamennyi állatszereplő („akik” közül sokan az eredeti sorozatból köszönnek vissza), s az interakciójuk a live action világgal szenzációsan szinkronizált, ha a való világ szereplői, motivációi rosszak.

Mert tény, hogy egy Tom és Jerryben senki nem kíváncsi az emberekre, de most a borzalmas castingnak köszönhetően szinte követeljük, hogy az emberek tűnjenek el a színről. Kayla szerepében tetszelgő Chloë Grace Moretz csapnivaló mimikájával, leginkább egy sunyi szellentés felfedezését juttatja eszünkbe, valamint szétszívott éjszakákat idéző hangjával és túlzott teátralitásával tett tanúbizonyságot tehetségtelenségéről, lesír róla, hogy fogalma sincs mi történik a forgatáson, optikai tuningként sem elég erős, hogy elvigye a hátán a filmet, s az oly sok mellékszerepben látható, rutinos Michael Peñáról is csak az mondható el, hogy színészi tehetsége valószínűleg home office-ban volt. A többi mellékszereplő sem érdemel szót, színes kavalkádjuk a multikultit dicsőíti feleslegesen, s a píszí-faktor mellé a forgatókönyvekben úgy tűnik kötelező elemként előírt genderizmus is fel-felbukkan – talán ezzel akartak bosszút állni az eredeti sorozat szexistának kikiáltott mivoltán? –, természetesen feleslegesen. Mi több, Kayla „megmenti az esküvőt, s a rossz kislány (ne álmodjatok, nem ÚGY rossz) kijavítja a hibáit” motívum, mint igencsak lapos karakterív játékideje is hosszabb, mint az, amiért is leültünk a film elé, így az indokolatlanul 101 percesre kihúzott alkotásban Tom és Jerry csak mulattató statisztákká váltak.

Egy új casting semmiképpen nem ártott volna a filmnek, de ha az nincs, egy betyárosabb vágóolló talán még segíthetett volna, hogy pörgősebb-viccesebb moziban láthassuk viszont a mostani formájában másodhegedűssé degradált hőseinket, mert visszaszorításuk révén a rémséges színészi alakítások hiánya fog megragadni bennünk.

Szót kell ejtenünk még a zenéről is, mert az szintén kilóg a filmből: egyszerűen nem illik a macska-egér háborúhoz a black power háttérzene, sőt, olykor tompítja is a humorfaktort, s bizony, aki számított rá, az csalódni fog: az emlékidézés során Scott Bradley ikonikus muzsikáját egyszerűen kihagyták a filmből, ami azért jelentősen hozzájárult hőseink legendává válásához.

Összességében egy egyszernézős családi szórakozásról van szó: múltidézésre nem rossz, de igazán akkor fogod élvezni a filmet, ha az emberi tényezőt teljesen mellőzve, a live action részeknél egyszerűen elmész pisilni, Tinderezni vagy szendvicset készíteni, így a rajzfilmes betéteket koncentrálva tudod élvezni. Reméljük, lesz belőle rajongói változat, ami teljes egészében kioperálja a kritikus részeket, de addig is, a színészgárdának csak annyit: soha viszont nem látásra.

Adatlap:

Eredeti cím: Tom and Jerry

Év: 2021

Játékidő: 101 perc

Műfaj: családi, komédia, animációs

Nemzetiség: USA

Rendezte: Tim Story

Író: Katie Silberman

Fényképezte: Alan Stewart

Zene: Mark Mancina

Főbb szerepekben: Chloë Grace Moretz, Michael Peña, Rob Delaney, Ken Jeong

Képek forrása: imdb.com