Valaki a túloldalon, avagy Szellemes szórakozást kívánok

Valamit tudnak a skandinávok, az egyszer biztos: a dán krimikről ódákat lehet zengeni, megkaptuk Mads Mikkelsent, Oscar-díjas lett a Még egy kört mindenkinek, most pedig a svédektől kaptunk egy jó kis mystery-horrort. Mert a Valaki a túloldalon jó kis borzongást ígért már az előzetesek alapján is, a filmet megnézve meg tényleg elégedetten is lehet csettinteni. Minden hibája ellenére…

Mert a Valaki a túloldalon nem hibátlan, ellenben roppant élvezetes. A hibája elsősorban az eredetiség hiányában keresendő, függetlenül attól, hogy a film mindjárt a „megtörtént eseményeken alapul”-ó felirattal kezdődik. Ez mindjárt felkelti a nézőben a kíváncsiságot, de nem minősül spoilernek, ha annyit mondok, a látottak a valóságdimenzión keresztül semmivel sem visznek közelebb azokhoz a 2014-es, megmagyarázhatatlan eseményekhez, amelyekre az alkotás hivatkozik, ellenben, hasonlóan A Dyatlovrejtélyhez (ez de rossz film volt!) egy fiktív magyarázatot kapunk, valószínűleg ezért sem foglalkoznak a zárásban a misztikus események utóéletével. (Helyesebb lett volna a „filmet megmagyarázhatatlan beszámolók inspirálták” szöveggel indítani, de tény, marketinghúzásnak a mozibeli felütés mindenképpen kiváló.)

A történet során, egy apa és félárva kisfia, az új „mostoha mamával” vidékre költöznek, ahol a kis srác furcsa jelenségeket tapasztal. Az apa távol van, és a mostoha „anyuka” igyekszik vigyázni a kisfiúra, hitetlenkedve fogadva a viselkedését, majd természetesen ő is szembesül a paranormális „igazsággal”.

Mondhatnánk: vótmá’. És ez így is igaz, s ennek megfelelően a paranormális filmek valamennyi kliséjét felsorakoztatja az író-rendező páros, Tord Danielsson és Oskar Mellander. Vegyük is sorba mindet:

  • Csonka család vidékre költözik, ahol a nagy események történnek. (Tanácsunk: soha ne költözz ilyen körülmények között egy családi házba, mert abból csak baj van!)
  • A kisgyerek rémeket lát és persze, nem hisznek neki. (Higgyetek, mert mindig neki lesz igaza!)
  • A kisfiúval a rejtélyes „valami” úgy barátkozik, hogy odadob neki egy labdát, amit persze visszapasszol neki. (Sose fogadd el a labdát, mert – E.T. kivételével – aki dobja, az mind elvetemült. Nincs kivétel! Mind az!)
  • Rejtélyes kopogás nyomába erednek sötétben. (Mindig kapcsold fel a villanyt, rezsicsökkentés van!)
  • A padláson keresik a rejtélyes jelenségek okát. (Sose menj fel a padlásra, mert ott összesz@rod magad vagy vegyél lapostetős házat!)
  • A tükörben mindig meglátsz valakit mögötted. (Ne tarts tükröt, mert úgyse vagy egy matyóhímzés.)
  • Az apa nem hisz a „mostohának”, aki maga is szembesült a rejtéllyel. (Kedves hölgyeim, sose menjetek ilyen emberhez, mert válás lesz a vége.)
  • A szerető „mostoha” bebizonyítja, méltó a kisgyerek szeretetére. (Láttunk már ilyet horrorban, de érthető, hogy más műfajban emlékezetesebb képek villannak be.)

(No persze, ha megfogadnák a zárójeles tanácsainkat lényegében az egész film kimerülne abban, hogy egy nyóckeres panelben a szomszéd dübögését szidod az összes felmenőjével együtt, ami meg, – valljuk be, – nem keltene nagy érdeklődést.)

És mindezek mellett elhangzik a „Tudtam, hogy értem jössz!” mondat is.

Mindezek után joggal konstatálhatjuk, hogy pofátlan lopáshalmaz az egész. Ez igaz is, mert valóban innen-onnan lízingelt és ezerszer látott horrorelemekből építkeznek, de valami mégis a mozivászon előtt tartja a nézőt, és most nem arra gondoltunk, hogy ha már kifizettük a jegy árát, akkor nézzük is végig, hanem arra, amit atmoszférateremtésnek hívnak.

Bár a film rövid (85 perc) és a család is leginkább egy Freddy Krueger iránt kiált (na jó: a „mostoha” nem), a nem túltolt családi dráma, a szürke, olykor zöldes szűrők használata valóban megteremtenek egy olyan baljós légkört, aminek révén a borzongásra gerjedő lelkületünk máris otthon érzi magát. Külön öröm, hogy a megvilágítás, a fény- és árnyjátékok csak erősítik az izgalomfaktort, ami mellé kiváló hangeffektusok társulnak, s végezetül ki kell emelnünk Jonas Wikstrand nevét, akinek a zenéje csak megágyaz annak, hogy az ezerszer látott jump scarek hatására is jól összesz@rjuk magunkat ijedtünkben.

A horrorfaktort csak erősíti a „mostoha” szerepét alakító Dilan Gwyn, aki a girl-next-door megjelenésével egy valós, lélegző, érthető és átélhető figurát játszik, akinek a felismerését és küzdelmét végig kísérheti a néző. Esendősége miatt azonosulható (a filmbeli párválasztása okán kevésbé 😊), a maszkmesterek pedig a félelmét, a rettegését csak hatványozni tudták.

A rejtélyek adagolása, a hitetlenség és az események megmagyarázhatatlanságának félelemmé történő transzformálása a citálások tömkelege ellenére nagyszerűen működik, amíg… meg nem látjuk a gonoszt. Sajnos, beleestek a tipikus  hibába az alkotók: megmutatják az ismeretlent. Az addig kiválóan felépített misztikus-horror így átcsap szörnyfilmbe, ami azért csalódáskeltő, mert láttatja a rettegés addig ismeretlen arcát, amit száz- és ezerféleképpen elképzelnek a nézők, így az alkotók választása szükségszerű kudarcra ítéltetett – s erre a rossz, szintén már ezerszer látott algoritmusokra építő CGI-kivitelezés csak rátesz még egy lapáttal.

Sajnos, az alkotók nem tudtak ellenállni annak, hogy megmutassák a megmutathatatlant, pedig az ismeretlentől való félelem a legnagyobb trauma. Emlékezzünk: az Alien és A cápa is addig váltott ki igazi félelmet, ami a rettegés tárgya „idegen” volt, a feltárulkozás, a leleplezés viszont ezt a faktort kiöli. Ez történik a Valaki a túldalon című filmmel is, ráadásul úgy, hogy epikus küzdelem helyett a szeretet erejének mindent legyőző Benetton-reklámszerű mivoltával is szembesülhetünk – így nem csodálkoznék azon, ha a nézőtéren gúnyos felhanggal illetnék az események ilyetén való fordulatát. Ezért viszont tényleg kár volt.

Aki rejtélyekkel övezett misztikus horrort akar látni, mindenképpen nézze meg, s ne törődjön a mozi klisés mivoltával, hiszen olyan borzongató atmoszférában lehet része, amilyennel régen találkoztunk. Ha felül tudunk emelkedni ezen, akkor nagyszerűen szórakozhatunk, s talán még a melasz-sűrűségű befejezést is megbocsáthatjuk neki.

Ha viszont kicsit objektívek vagyunk, akkor rájöhetünk, nagy átverés volt az egész, ami majdnem sikerült….  Csak az a vég… Csak azt tudnám feledni.

Adatlap:

Eredeti cím: Andra sidan

Év: 2020

Játékidő: 85 perc

Műfaj: thriller-horror, misztikus

Nemzetiség: svéd

Rendezte: Tord Danielsson, Oskar Mellander

Író: Tord Danielsson, Oskar Mellander

Fényképezte: Henrik Johansson

Zene: Jonas Wikstrand

Főbb szerepekben: Dilan Gwyn, Niklas Jarneheim, Henrik Norlén, Sovi Rydén, Linus Wahlgren

Képek forrása: imdb.com