WandaVízió, avagy Semmi sem az, ami …

Kétségtelen, hogy a 2008-ban útjára induló Marvel Cinematic Universe (MCU) mára-már a mozizás megkerülhetetlen részévé vált és a tudatos, lassú építkezés meghozta a várva-várt gyümölcsét, annak ellenére, hogy pár bukás (Hihetetlen Hulk) is kísérte az építkezést, ám az alkotók abból tanulva, hibáikat kijavítva folytatták a munkát és a tisztes sikerekben (Vasember) bízva megcsinálták az első igazán nagy dobásukat, ami végre nem eredettörténet volt, s A Bosszúállók révén, majd azt követően számos gigasikert értek el. A tudatos univerzumépítésnek, s olykor az idegesítően ható cliffhangerek fokozta várakozás az Avengers-széria és az MCU páratlan kritikai és anyagi csúcspontját eredményezte, csak a Bosszúállók két záró filmje összesen több, mint 4 milliárd dollárra tett szert pusztán a jegyeladásokból, a merchandising bevételeket pedig meg sem merjünk számolni.

A Marvel-univerzum gigantikus sikerének a titkát a jó casting, felejthetetlen alakítások mellett elsősorban a produkciók mögött álló Kevin Feige jelentette, aki egyfajta visionerként irányította a Stan Lee által megálmodott karakterek és világok filmes megvalósulását. Az ő irányító szelleme és elméje az, ami koherenssé teszi az MCU-t, s aminek a hiánya érezhető a DC– és a Star Wars-univerzum kritikai és olykor anyagi buktájában.

A Marvel mert a tévéképernyőre is betörni, ezt inkább kevesebb, mint több sikerrel manifesztálta, s be kell vallani, hogy az MCU peremvidékének világa oly sok embert nem is mozgatott meg (A Shield-ügynökei). A Covid-okozta moziválság és a Disney+ betörése azonban szükségszerűen a streaming irányába mutat, s a Marvel is ezen a tájékon folytatja az útját, méghozzá sorozat formájában.

Kérdés az, hogy sikerült ez a próbálkozás.

Feige-ék nyilván tudják, hogy már van egy elvárás az MCU irányában, minőség és karakterek szempontjából egyaránt, ugyanakkor az a húzás, hogy mertek valós drámaiságot is beépíteni a mozifilmek történetébe (még ha olykor felszínesen is), azzal a nézőket közelebb tudták hozni magukhoz, hiszen a folyton csak héroszi módon slow motionben pózoló világmentőkre hamar rá lehet(ne) unni – ezt Snyder maga is megtapasztalhatta, annak ellenére, hogy Az Igazság Ligája újravágott verziója most rendkívül népszerű a közönség körében.

Az MCU-nak muszáj új utakat keresnie, hiszen A Bosszúálló – Végjáték olyanfajta lezárást jelentett, melyben búcsút lehetett inteni a Marvel legnépszerűbb karaktereinek, így az alapozás – akárcsak az építkezések vagy egy éjszakai buli esetén – most is rendkívül fontos volt.

A WandaVízió  az MCU-ban marginális pályán mozgó, de drámaiságukat meglebbentő karakterekre helyezi a hangsúlyt: Wandára és a Vízióra, s ezzel nem is árultunk el nagy talányt, hiszen a cím is utal rá. A cím azonban többrétegű jelentést takar, s aki ezt meg akarja érteni, az bizony csapjon bele a sorozatba, mert megéri.

Tény, hogy a WandaVíziót úgy reklámozták, hogy vegyíteni fogja az Egyesült Államokban oly népszerű szituációs komédiákat (sitcom) a képregényes galaxissal, ami, be kell vallanom, igencsak furcsán hatott, sőt, az érdeklődésemet is az NB-I-es meccsek színvonala alá süllyesztette. És… Nagyot tévedtem!

A kilencrészes sorozat 3 háromrészes szekvenciára osztható fel. Az első harmad sitcom formátumban tárul a néző elé, ami rendkívül bátor húzás és higgye el mindenki, ez nem afféle extravagáns kitekintő, hanem a Marvel Univerzum történetéhez szervesen illeszkedő történetszál. Már ebben a szekvenciában apró morzsák elhintésével jelzik az alkotók, hogy valami nagy titok feltárására készülnek, így azok, akik az első képsorok láttán feladnák, az internetes mémet idézve csak annyit tudok üzenni, hogy „Mindenki nyugodjon le a p…..ba”, mert ez egy sorozat, az alkotók meg nem hülyék.

A második szekvencia már egyensúlyoz a sitcom és a real-world stílus között – természetesen ennek funkciója van, az eltérő stílus eltérő világot és eseménysorozatot takar, ami végül a harmadik szekvenciába egy klasszikus Marvel-filmbe megy át, annak minden ismertetőjegyével.

A WandaVízió tehát a Feige-módszerrel élve lassú, de tudatos építkezésbe bocsátkozik, s mint egy puzzle, úgy kerülnek helyére a történet apró darabkái. A vízió, a koncepció és a történetvezetés bravúrja látható, ami a képregényrajongók elvárásait is kielégíti majd.

Ugyanakkor rendkívül merész húzás az alkotóktól, hogy a szuperhős-filmektől oly távol álló stílussal nyitnak, amit három epizódon keresztül tartanak is, hiszen a világegyetemet megmentő csihi-puhi igazán nem egyeztethető össze egy ötvenes éveket idéző fekete-fehér, „aláröhögéses” sitcomtól. S nemcsak művészeti oldalról volt ez bátor lépés, hiszen az elvárásoktól vezérelt rajongók könnyen elfordulhattak volna akár az egész univerzumtól, jogosan érezve magukat becsapva, azonban most az alkotók azok, akik tudatosan viszik a macit a csemegézőhelyre, rádöbbentve arra a nézőket, hogy ez nem az a bizonyos málnás.

Az alkotói húzás, amit akár trollkodásnak is tekinthetünk, bejött, jól működik, a stílusidegen forma tényleg felkelti az érdeklődést és a jogos What The F*ck-érzés okán kínzóan vágyunk egy kielégítő válaszra. Megkapjuk, csak ki kell várni!

Itt meg kell jegyezni azt, hogy le a kalappal a készítők előtt, hiszen a sitcom-epizódok és jelenetek kiváló summázatát képezik az USÁ-ban oly népszerű műfajnak, ráadásul tökéletesen adaptálják az 1950-estől a 2000-es évekig az eltérő divatot, színészi játékot az egyek korokra jellemző teátralitással együtt, dramaturgiai megoldásokat, sőt, még a kameramozgás és a szín- és fényjátékok, de még a képkontrasztok formájában is. Ez a stílusgyakorlat, helyesebben: főhajtás, valóban mesteri, mellyel szöges ellentétben állnak a „való világ” moziélményt nyújtó szélesvásznú, perfekt kontrasztú képsorai, tökéletesen illeszkedve az MCU világához – igaz, itt kicsit meg is bicsaklik az egész, hiszen az addigi formabontás helyett visszatérünk a jól megszokott közegbe, ami szükségszerű feszültségcsökkenéssel jár.

Mert valóban van mozihatása a sorozatnak, a trükkök is a helyükön vannak, bár tény, hogy kisebb történetet mesélnek el, így galaxisközi háborúra ne is számítsunk, de amit láthatunk, korrekt és aprólékos munkáról tesznek tanúbizonyságot, s külön öröm, hogy az operatőr nem szenvedett a korunkra jellemző kamera-Parkinsonnal, mert még (az egyébként kevés) akciójelenet során sem rángatja idegesítően az objektívet, hanem hagyja, hogy a néző megcsodálhassa a jelenetet.

A stílusbeli turmix bizonyára zavaróan hathat az MCU-rajongók számára, ugyanakkor a sorozaton átívelő történet koherens, valóban minden kérdésre választ kapunk, s a film végére érthetővé válik az egész. Természetesen az egész akkor éri meg a fáradtságot, ha a válasz legalább olyan érdekes, mint a kérdés. És azt kell mondani, hogy ebben is igencsak bátrak voltak az alkotók, mert DRÁMÁT adtak a nézőknek olyat, ami alapján elmondható, ez az eddigi legmélyebb, legintimebb Marvel-film, aminek központi elemét a gyász, az elszakadásból fakadó trauma, a vágy és a valóság közötti szakadék, továbbá az elfogadás képezi. Súlyos szavak, de mindezt nem tarkovszkiji mélységekkel és érhetetlen szimbólumok formájában, hanem fogyasztható, s ekképpen átélhető módon kapja meg a néző.

És hogy ezt az átélhető drámát megkapjuk, kulcsszerepe van a Wandát alakító Elizabeth Olsennek, aki már a korábbi MCU-filmekben is felhívta magára a figyelmet, hogy karakterében emberi dráma leledzik, ám most ez a felszínre tör és átível az egész sorozaton. Azonban addig is, amíg megértjük a miérteket, Olsen a színészi eszközök széles skáláján bizonyítja tehetségét: hiteles a sitcom-szekvenciában (tökéletesen prezentálja az 50-es, 60-as és 70-es évek komédiáinak a jellegzetes manírjait), egyszerre tud működni komikaként, drámai hősként egyaránt: fájdalmától frusztrált, s erejét, motivációt, tetteit ebből tápláló főhősként(?) működik, s jelenlétét nem a szexuális kisugárzása (van az is, láthatja, akinek van szeme), hanem NŐ-i ereje adja. Olsen karaktere tökéletes folytatása annak, amit az MCU-filmekben már meglebbentettek, s a sorozattal lényegében kiteljesítették azt, ami még csak most kezdődik.

Mert ez a film egyben kezdet is: láthatjuk benne Teyohan Parris alakításában Monica Rambeau eredettörténetét is (aki emlékszik még rá, Magyarországon először a Csodálatos Pókember 10. számában találkozhatott vele), továbbá a Wanda-sztori egy új irányába is belekóstolhatunk.

S talán itt van az, ami miatt némi csalódás érheti a nézőt – de ez egyben a korunkra jellemző mozi és sorozatok hibája is egyben. A WandaVízió ugyanis, azon túl, hogy az MCU része, a szokatlan bevezetésével és drámai szálával alkalmas arra, hogy a Marvel iránt kevésbé érdeklődőket is beszívja, hiszen a sorozat az eddigi filmek hiányában is élvezhető, a hátterét jól elhelyezett flashbackkel kielégítő módon megmagyarázzák. Azzal viszont, hogy már untig ismert módon cliffhangerrel élnek, új fejezetet is nyitva egyben, kicsit befejezetlenné teszi az alkotást – annak ellenére, hogy értem és megértem annak funkcióját és kereskedelmi értékét. Ez a sorozat viszont pont alkalmas volt arra, hogy az MCU-t nem ismerő nézők számára egy kerek-egész történetet adjanak, s bebizonyítsák, hogy a képregénymozik és -sorozatok többet jelentenek, mint bugyuta gúnyákba öltözött szereplők értelmetlen csapkodása, az utolsó előtti stáblista utáni jelenet viszont az egyszeri nézőt bizony elidegenítheti.

Ettől eltekintve viszont egy igen élvezetes és bátor sorozatot láthatunk, ami a drámaiságot sem mellőzi. A megszokott stílusjegyek felrúgása a filmélményt fokozzák, ám tény, hogy ez éppen az MCU-rajongókat űzheti el, azonban a sorozat a végére természetesen megadja számukra is az orgazmust, s itt nemcsak Olsen kisasszony egyes szerkóira gondolunk.

A showt egyértelműen Elzabeth Olsen viszi el, karaktere és jelenléte mellett bármilyen antagonisztikus eltörpül, a többiek hozzá képest, még a társát, Víziót alakító Paul Bettany is, korrektek, de szükségszerűen haloványabbak, igaz, nem is róluk szól ez a sorozat. A drámai történet íve kiváló, bár a Marveles megoldás kissé szürke és szokványos, a Bosszúállókra hajazó nézők számára talán kisstílű is.  Azonban a nem túl szájbarágós üzenete, de jobb szó rá: empátiája, még ha nagyon mélyre nem is fúrják magukat az alkotók, mindenképpen hiteles, s az emberi tényező az, ami igazán kiemeli a többi Marvel-film közül.

Magunk részéről csak ajánlani tudjuk a WandaVíziót, függetlenül attól, hogy képregényrajongó vagy-e vagy sem, ismered-e, láttad-e az MCU-t vagy távol tartottad magadat. Tartalmában a legfelnőttesebb, néhol öniróniát sem nélkülöző MCU-filmet kapjuk egy nagy kirakósjáték keretében – csak tudd félrerakni az elvárásaidat, és beszerezni némi türelmet. Megéri a várakozást.

Ezt csak így… Objektíven.

Adatlap:

Eredeti cím: WandaVision

Év: 2021

Játékidő: kb. 350 perc (teljes sorozat)

Műfaj: fantasy, képregény, szuperhős, dráma, akció

Nemzetiség: USA

Rendezte: Mark Shakman

Író: Peter Cameron, Mackenzie Dohr, Laura Donney, Megan McDonnell

Fényképezte: Jess Hall

Zene: Christopher Beck, Alex Kovacs

Főbb szerepekben: Elizabeth Olsen, Paul Bettany, Kathryn Hahn, Josh Stamberg, Teyohan Parris, David Lengel

Képek forrása: imdb.com