Wonder Woman 1984, avagy Kódnév: Tét-lenség

Pattsy Jenkins felkapott rendezőnő, – aki csatlakozni fog a Star Wars-univerzumhoz is, – három évvel ezelőtt a Wonder Womannel került a köztudatba, s bizony vérfrissítést hozott a DC mozis érájába: Zack Snyder hipercoolsága és túldarkosított világa helyett (amit egyébként a rajongók hiányolnak is) egy szórakoztató, de szívvel-lélekkel elkészített eredettörténetet tárt a nézők elé. A túltolt politikai irányzatok egyben a neofeminizmus áttörő alkotásaként is kezelték a mozit, azonban – csak az objektivitás kedvéért, – jelezném, hogy a képregényhőst William Moulton Marston író és Harry G. Peter rajzoló (a nevükből is adódik a logikus következtetés: férfi alkotók!) találta ki, bár egyes pletykák szerint az író felesége volt az ötletgazda, de ennek semmilyen bizonyított alapja nincs. A lengeruhás hősnő a nyolcvanas években már szerepelt képernyőn, de a 2000-es évek elején kezdődő comic-movie reneszánszának köszönhető, hogy ez az alkotás méltó formában tárul a közönség elé, melyet hősnőnk első érdemi fellépésének lehet tekinteni. (Hasonló viták keletkezhetnek a Batman esetében is, mert ugyebár Adam West tévésorozatban és egy mozifilmben is játszotta ugyan a denevérszerkós nyomozót, de az is komolytalannak tűnik, mintsem filmértékű alkotásnak – ezért, joggal, sokan Tim Burton opuszát tartják az első igazi Bat-movienak.)

A nagy sikernek köszönhető, hogy idén – a COVID-nak okán nagy nehezen, folyamatosan tologatva, a Warner döntése alapján limitált mozis és streamingpremier keretében – bemutatásra került a folytatás, ami… A folytatásfilmek betegségének szinte össze tünetét magán hordozza. Egy nagysikerű blockbuster esetében szinte elvárás, hogy a sequel nagyobb legyen, pörgősebb, s bizony Pattsy Jenkins ennek a kihívásnak nem is bírt ellenállni, de valami mégis félre ment. Hogy hol? A válasz egyszerű.

De kezdjük a történettel. A Gal Gadot által alakított Diana hercegnőt, aki hősnői fellépését az első világháborúban csodálhattuk meg, 1984-ben láthatjuk újra viszont, s ebben – a mai szemmel nézve – retro világban próbál igazságot tenni, miközben hétköznapjait régiségszakértőként tengeti. Egyszer csak furcsa lelet – spoiler: kívánságkő – kelti fel többek, így Max, a gátlástalan csaló, valamint Wonder Woman esetlen munkatársnője, Barbara figyelmét. A kívánságok természetesen visszájára fordulnak, miközben maga a világ is a veszélybe sodródik.

Az alapsztori nem nagy szám, de egy képregény-folytatástól nem is ezt várjuk, ellenben ütős karaktereket, elsősorban az antagonista oldalán, feszültséget, izgalmat igen, hogy jóleső érzéssel tudjuk majd a sztorit a happy end keretei között lezárni. Rossz hírem van: ezeket nem kapjuk meg, ellenben egy két és fél órára duzzasztott rajzfilm-sablonokat nem sokkal meghaladó, olykor annak szintjén maradó… valamit. Valami… Ennél jobb szót nem tudunk rá mondani, mert látható, hogy akartak valamit az alkotók, de marhára nem lehet rájönni, hogy mi is volt az. A nagy igyekezetben elveszett… valami. Pedig költségvetés és játékidő lett volna rá, hogy a nem túl magas elvárásaink teljesüljenek. Egyedül a pazar fényképezés és vágás az, ami minőségi szintű és meghaladja az első operatőri világát, ami most is elsősorban a CGI-förtelmek nélküli képekben tükröződik igazán: az élőszereplős részek ugyanis gyönyörűek. Megbicsaklik viszont minden az IMAX-re szánt bevezető, az amazonok világát feleslegesen felidéző giccs- és trükkparádéban, melyet nem egyszerűen meg-, hanem teljesen ki kellett volna vágni az amúgy is túlnyújtott filmből. Mert ez a 10 perc nem hogy nem tesz érdemben semmit a továbbiakhoz, hanem hangulatában is jobban megidézi a Disney-mesevilágot, mint a DC olykor komor, drámával is fűszerezett univerzumát. Sajnos, a továbbiak is „diznisek”, s ezt elsősorban az antagonista karakterekben láthatjuk, akik szintén több játékidőt kaptak, mint az elviselhető lett volna. És itt van a film legnagyobb bűne!

A WW84 beleesik abba a hibába, ami a Tim Burton-féle Batman-vonal és a Csodálatos Pókember-széria végét jelentette. Mindkét franchise egy elég jó kis filmmel indított (ebben mondjuk a Batman erősebb volt), aztán a második részre nagyobbat akartak húzni, jelesül: hogy a főhős több ellenféllel kerüljön szembe. Tudjátok: nagyobb, látványosabb stb.. Csakhogy az új antagonistákat is be kellett mutatni (lényegében új eredettörténeteket szolgáltattak egy film erejéig), szépen lassan építkezve meg is tették (Jamie Foxx sosem volt annyira irritáló, mint a Csodálatos Pókember 2-ben), jobb, de inkább rosszabb háttértörténetet szolgáltatva nekik, fogyasztva így az értékes játékidőt (no meg a büdzsét), sufniba szorítva a főhőst, aki elindította a franchiset, aki miatt jegyet váltottunk a folytatásra. Így a végeredmény: kudarc – s ezt a hibát a WW84 is elköveti. A mozi nem Wonder Woman-film! Furcsa, nemde?! Kérdezhetnétek: Nem az? És mi válaszolnánk is: Nem, ez nem az! Mire Ti: Tényleg? Mire mi: Tényleg, ez nem az.

Semmi baj! Ha jó a gonosz, akkor nem rossz a végeredmény sem –  a Batman visszatér talán ezért sem olyan bántóan rossz. Itt viszont? Barbara figurája Kristen Viig alakításában kedves, jópofa, a félénk asszisztensből dögös nővé változása hormonális szempontból mindenképpen örvendetes, így MILF-faktorunk kellő kielégítésre szolgál, de annyira nem szélsőséges módon, hogy ne élvezhetnénk az optikai tuningot barátnőnk kezét simogatva. Ugyanakkor elgonoszosodása már közhelyes CGI-parádévá válik, s megmondom őszintén a becsült 200 milliós büdzséből telhetne valami egyedi algoritmus kidolgozására is.

Az események fő mozgatórugója szerepében – a The Mandalorian címszerepével ellentétben – Pedro Pascal látható,… de minek. A karaktere rajzfilmes, túltolt, igaz, megpróbálja hozni azt, amit a szerepe megkíván, de éppen azzal van a baj. A túlontúl játszott alakítását látva kívánjuk, hogy bárcsak mandalór páncélba bújna ismét, hiszen a Star Wars-sorozatban a korlátozott lehetőségek ellenére, a hang- és testjátékával sokkal mélyebb, karakteresebb színjátszást láthatunk, mint a totálplános megjátszottságával.

A motivációkról ne is beszéljünk: senki vagyok, valaki akarok lenni – mindenáron. S ebbe a nagyzolni akarásba vész el majdnem a világ. A frusztrációkat illetően sem biztos, hogy egy WW filmre voltunk kíváncsiak, pláne ilyen sekélyes és időrabló kivitelezésben. Ha nincs dráma, akkor nincs feszültség, s itt végképp elvész az egész.

A film környezetét adó korszak sem tesz a történethez semmit. 1984 igaz, hogy a hidegháború korszaka, de ennek fenyegetettségét nem érezzük (versus: Watchmen, ellentétben az első rész világháborús légkörével szemben). A retroidézés sem sikerült a legjobban, talán több háttér slágerrel jobban lehetett volna az atmoszférát megteremteni, ugyanakkor a kor megválasztása – a háború hideg jellegére tekintettel – drámaiság szempontjából nem volt a legjobb választás.

De essen szó a pozitívumokról is, mert az is akad, és mert mi is objektíven kívánunk szólni. Gal Gadot még mindig nagyon jó választás volt a címszerepre, van aurája, a szemébe és mosolyába be lehet szerelmesedni (újabb érv a férfinézők számára), de egyben erőt is sugároz. Mantráznunk kell: kár, hogy nem kapott elég játékidőt! Arra pedig szükség lett volna, hiszen az előző részben elhunyt, a Chris Pine alakította kedvese visszahozatalával (mielőtt minket szidnátok, jelzem: ez már az előzetesben is benne volt!) az egyetlen drámaiságot és érzelmi síkot ígérő szál lett belengetve, közöttük működik is a khmm… khmmm… kémia, de mivel erre sem futotta idő (azt kérem szépen elszórták feleslegesen), az az átélhetőség teljes rovására ment, holott, ha csak ezt a storylinet hizlalják fel, sokkal jobb alkotást kaphattunk volna.

A filmet rövid idő alatt számos kritika érte és joggal. Ezt ki kell jelentenünk: csak így – objektíven. A túlzott neofeminizmus vádját azonban magunk részéről is soknak tartjuk (ha nem így lenne, nyugodjon meg mindenki: megmondanánk), bár tény, hogy férfifigurákat egyfajta karikaturisztikus hozzáállással közelítik meg, ami, ha a másik nem irányába történne, nyíltan követné a szexista billogozás. Most nincs ilyenről szó, vagy ha volt is ilyen alkotói szándék, akkor nem vezetett eredményre – ahogy a film többi területén sem.

Összességében csalódást keltő a WW84, elsősorban a tét nélküliség és a hitelesség szempontjából, a DC-univerzum követői pedig számos kontinuitásbeli hibát is felfedezhetnek. Persze nem kívántunk mi sem Keresztapa-mélységű drámát, ellenben átélhetőséget igen. Ez pedig nem sikerült, s talán már az eredeti koncepció is az volt, hogy limonádét kapjunk képregényes dimenziók alatti karakterekkel, motivációkkal és alapkonfliktussal. A film elsősorban szórakoztatni próbál, ami nem baj, csak a diznisz eszköztára nem a megfelelő, s ez így megbocsáthatatlan, mondhatnánk: tét-lenség.

De, sebaj, máris bejelentették a Wonder Woman 3-at, így, ha nem figyelnek oda, lehet még rosszabb is. Higgye el mindenki, ezt mi sem akarjuk.

 

Adatlap:

Eredeti cím: Wonder Woman 1984

Év: 2020

Játékidő: 151 perc

Műfaj: képregény, szuperhős, akció, kaland

Nemzetiség: USA

Rendezte: Patty Jenkins

Író: Patty Jenkins, Geoff Johns

Fényképezte: Matthew Jensen

Zene: Hans Zimmer

Főbb szerepekben: Gal Gadot, Chris Pine, Pedro Pascal, Kristen Wiig, Connie Nielsen

Képek forrása: imdb.com